Beszélő Isten?

Zsid 1,1

Egyre többet beszélünk és írunk, s ennek következtében egyre több információhoz jutunk – s eközben csak azt felejtettük el, mi mindent kezdhetünk ennyi információval. Egy kattintással megjelenik előttünk Földünk bármely pontja, embere, s kevés dolog van, amit nem tudhatunk meg rövid időn belül egy-egy eseményről, dologról, személyről. S e szó- betű- és hangzavarban olyan ritkává váltak azok a pillanatok, amikor megszólítjuk a másikat – vagy amikor bennünket szólítanak meg. S ezek közül is oly ritka lett az a megszólítás, ami személyesen nekünk (s nem a potenciális ügyfélnek vagy vásárlónak) szól.

Az Újszövetség egyik ritkán idézett iratában is mintha ezzel találkoznánk: Isten is sokat beszélt, de mintha hangja elveszett volna a többi hang között. Ő azonban többet mond, mint amennyit a többi hang. Nemcsak zajt kelt csendet megtörő beszédével, hanem mondanivalója is van – sokkal több, mint elsőre gondolnánk. S éppen ez a több ejt zavarba, mert minimumra törekvő világunkban Ő többet mond, mint amit el tudunk képzelni vagy be tudunk fogadni:

Ezzel az első olvasásra talán nehezen érthető mondattal kezdődik a Zsidókhoz írt levél, amelynek fő célkitűzése, hogy a lényeges meghallására bírja a hangzavarban elfáradt fülű embereket. Felmerül azonban a kérdés, mit is jelent hallani? Mit jelent meghallani valamit? A rengeteg kisebb-nagyobb félreértés, amellyel lépten-nyomon találkozunk, azt bizonyítja, hogy hallani, hallgatni és a másikat meghallgatni nem is olyan egyszerű. Hiszen ha pl. egy vonaton valaki azt mondja: „Hideg van.”, akkor e rövid mondat mindjárt négyféleképpen érthető: Előfordulhat, hogy az illető egy információt közöl arról, hogy milyen idő van. Másodszor előfordulhat, hogy ezzel a mondattal szeretne elkezdeni egy beszélgetést, tehát felveszi a kapcsolatot utastársaival. Harmadszor az is lehet, hogy az ablak mellett ülőt szeretné rábírni arra, hogy húzza fel az ablakot, így egy burkolt utasítást ad. Negyedszer pedig az is lehet, hogy saját érzését szeretné kifejezésre juttatni, mert fázik. Mind a négy esetben más és más választ vár e mondatra. A félreértések pedig legtöbbször úgy születnek, hogy más síkon értelmezzük a hallottakat. Amikor tehát valaki közöl valamit önmagáról, mi cselekedni kezdünk, ahelyett, hogy befogadnánk őt, és amit mond nekünk.

Visszatérve a beszélő Istenhez kiderül, hogy itt nem arról van szó, hogy mit mond Isten, hanem először is arról, hogy megszólít. Szeretne kapcsolatba lépni az emberrel. Az elsődleges hangsúly tehát nem bizonyos információk közlésén van, hanem a kapcsolaton. S ebben az esetben nem is az a legfontosabb, hogy mindent tisztán megértsünk, hanem hogy válaszoljunk erre a meghívásra. Milyen gyakran hallgatunk olyan zenét, amelynek nem értjük a szövegét! Mégis szívesen hallgatjuk, mert megszerettünk egy hangot, vagy valakit, akinek a hangját halljuk.

Amikor pedig arról van szó, hogy Isten a Fiában szól hozzánk (itt és most!), akkor láthatjuk azt is, hogy a kapcsolaton túl Ő önmagát szeretné nekünk ajándékozni. Amikor Isten kapcsolatba lép az emberrel, akkor ezt azért teszi, hogy megajándékozzon bennünket. Kis Szent Teréz egy alkalommal azt mondta, hogy szeretni azt jelenti, hogy adni, mindent adni és végül önmagunkat adni. Ezt teszi Isten, amikor megszólít: megajándékoz, mindent nekünk ajándékoz, s végül önmagát ajándékozza nekünk Jézus Krisztusban, az ő Fiában.

Így Istenre hallgatni elsősorban nem azt jelenti, hogy okosabbak leszünk, és új információkat kapunk. Sokkal inkább egy egész életünket meghatározó kapcsolat kialakulásáról és ápolásáról van szó. Ez a hallgatás tanít meg bennünket arra, kik is vagyunk igazán, merre visz az utunk, s arra is, hogy ki Isten és ki a másik ember. Mert ebben a hallgatásban megtanuljuk meghallgatni és meghallani a másik embert is. Végül így tanulunk meg igazán beszélni is: fecsegés helyett valóban a lényeget elmondani.

Csernai Balázs

Feltöltve: 2014.09.30.