Kedves Fölnőttek! Kedves Gyerekek! Mikor legutóbb Nálatok jártam, úgy hallottam, többen várták visszajöttömet. No, esztendő multával, évnek fordultával, lám, újra itt vagyok!
Első alkalommal, ha még emlékeztek, a Negyedik Király igaz történetét mondtam el Nektek. Mostanra is hoztam egy tanulságos, igaz mesét. Kitaláljátok-e melyiket? – No, hát elárulom: az Ötödik Királyét. Merthogy nemcsak hárman voltak a Háromkirályok, hanem jóval többen! Az igen messzi Szíriában, ami Jézus Király szülőföldjéhez igen közel van, Tizenkettő Királyt tartanak számon – névvel, keresztnévvel és lakcímkártyával! Egy tucat királyt! Merthogy sok ember kereste egykor és keresi ám a mai napig is Jézus Urunkat!
Hanem, ami az Ötödiket illeti, jó komám volt nékem – sajnos, meghalt már szegény, a királyok nem élnek oly hosszan, mint mi, pásztorok! De a történetét elmondom Nektek: Hogyan lett komám az Ötödik Király, s mit éltünk át együtt?
Az úgy esett, hogy nagyon esett – a hó. Sűrűn havazott azon a télen, ezért aztán csak nagy üggyel-bajjal kecmeregtünk ki a hóból és keveredtünk haza a nyájjal, no meg pásztortársaimmal Betlehemből, a Kisjézus Királytól. Pedig milyen jó szalonnás bablevest kaptunk náluk! Mindegy, no, hazaértünk, őriztük a nyájat, fújtuk a furulyát, nótáztunk, meg táncoltunk hébe-hóba – a nagy hidegben-hóban így múlattuk az időt, s nem is gondoltunk arra, hogy azon a télen még egyszer kidugjuk orrunkat abban a fagyos, barátságtalan időben.
Hanem aztán mégsem így esett. Hogy miért? Egy szikrázóan fehér téli reggelen, zajra lettünk figyelmesek pásztortársaimmal: valaki kopogott az ajtónkon, s várta, hogy kinyissuk.
Mi udvarias népek vagyunk, gyorsan kitártunk hát az ajtót, mégse tudtuk beengedni mind a vendégeket: egy nagy, fényes kompánia állott az ajtók előtt! Csupa előkelő emberek, daliás vitézek, aranyos leventék, meg egy Király is – mind lóháton! Uzsgyi, fölkaptuk hát bekecsünket-subánkat, fölhúztuk csizmánkat-bocskorunkat, mélyen fejünkbe húztuk kucsmánkat, s kiléptünk mindannyian az udvaron várakozó díszes társaság elé.
– Jó pásztorok! – mondták a finom népek – Adjon az Isten nektek szép napot! Segítségetekért folyamodunk Hozzátok!
– Fogadj Isten, nemes népek! Miben állhatunk szolgálatotokra? – feleltük mi szép szóval.
Akkor előugratott pej paripáján a Király (mer’ korona volt a feje tetején), s azt mondta: – Fiaim, messzi földről érkezem. Király vagyok, a Háromkirályok jó barátja. Talán bizony hallottatok hírt felőlük?
Nem nagyon tudtak mit mondani erre a többiek, pásztortársaim, ezért aztán előretoltak engemet: – Itt az Öreg, ni! A legöregebb közöttünk, ő tud a legtöbbet. Őt kérdezd király!
Én meg asszondom a királynak: – Hát persze, hogy ismerem a Háromkirályokat! Ha barátjuk vagy, azt is tudnod kell, hogy útra keltek és mennek Jézus Királyhoz Betlehembe.
Ej, megörült ennek a király: – Te vagy az én emberem öreg! Mert én vagyok az ötödik ama királyok között, akik elindultak Jézus Királyhoz. Tizenketten vagyunk, s elveszítettük egymást a hosszú úton. Ezért késlekedtem magam is. A nagy hóban-fagyban nehezen találtam ide embereimmel… Meg tudod-e mutatni nekem az utat Betlehembe, Jézus Királyhoz! Mert ha igen, gazdagon megjutalmazlak Téged és társaidat is!
– Hát jól figyelj, te Ötödik Király! – kezdeném a mondandómat, mire az szavamba vág: – Ej, te öreg, ne hívj engem Ötödik Királynak! Mert az én nevem valódi Kvintusz Fifthusz Pemptosz Piatnyica!1
– Jól van no! – mondok – Szép, hogy végre bemutatkoztál! Én meg vagyok az Öreg Pásztor! Sokszor csak Öregnek hívnak. Hívhatlak tehát Kvintusznak?
Tetszett a válasz az Ötödik Királynak, rögvest meg is ittuk az áldomást ott az udvaron állva egy kupica pálinkával, s hogy így össze-, ki-, meg bemelegedtünk, azt mondom Kvintusznak: – Biz’ én elvezetlek Jézus Királyhoz, hanem legjobb lesz, ha leteszed koronád, embereid meg itt maradnak nálunk! Sok a katona, meg a rendőr, meg a biztonsági őr úton-útfélen – úgy hallom, az a rusnya Heródes forral valamit Jézus Király ellen. Talán bizony a trónját félti!
Úgy is lett: Kvintusz letette koronáját, leszállott lováról. Embert-állatot bekvártélyoztunk, amint tudtuk. Kicsit szorosan voltak, de hát sok jó ember (meg jámbor jószág) kis helyen is elfér, nemde? Amíg mit oda voltunk, addig ők ettek-ittak, jól mulattak a melegen.
Nekünk bezzeg nem volt melegünk útközben! Pedig Kvintusz prémes, csuklyás köpenyébe burkolózott, hozott tarisznyájában egy éthordót, abban háromnapi meleg eledelt, meg egy termoszban forró rumos teát! Magam beöltöztem jó meleg bekecsembe, subámba, a tarisznyámban hamuba sült pogácsával, füstölt sonkával, egy rúd mákos bejglivel, kulacsomban meg mézes pólinkával vágtam neki az útnak.
Mentünk-mentünk, mendegéltünk, tapodtuk a havat, törtük a jeget, fokosunkkal kergettük a nádi farkasokat.
Egyszer csak útközben érzem – mer’ öreg ember szívével sok mindent észrevesz –, hogy valami bántja az Ötödik Királyt, akarom mondani: én Kvintusz cimborámat! Hagytam hát, hadd bántsa – hadd eméssz magát – hadd rágódjék még egy kicsit. Végül aztán megszólalt: – Te Öreg, kérdeznék valamit!
– Kérdezz, fölséges Kvintuszom!
– Aggódom a szívemben Öreg! Mehet-e az ember Jézus Királyhoz üres kézzel?
– Hát király létedre csak nem jössz üres kézzel, édes fiam? Nem tellett tán ajándékra?
– Telleni tellett, Öreg! Csak hát tetszeni fog-e a Kisjézusnak?
– Majd elválik. Nézd! Én csak egy Öreg Pásztor vagyok, minden nap faragok. Faragtam a Kisjézusnak egy fafurulyát. Itt van e! Ezt viszem neki ajándékba! Te ugyan mit viszel?
– Nézd, Öreg Pásztor bátyám! Én csak egy király vagyok – De annak Kvintusz Fifthusz Pemptosz Piatnyica! – én ezt az ezüstfurulyát viszem ajándékba!
Megörültünk hát az ajándékoknak, no meg egymásnak! Úgyhogy rázendítettük és fújtuk-fújtuk a furulyákat, ki-ki a magáét! Még az angyaloknak is jókedvük lett tőle, s az nem kis szó!
Hanem amint mentünk-mendegéltünk, hóban-fagyban, nagy örömmel meg ezüstös furulyaszóval egyszer csak útközben hallok valamit – mer’ az öreg ember füle (ha kissé süket is) sok mindent meghall –, hallom hát, hogy Kvintusz már nem olyan örvendetes melódiát fú a hangszerén mint az elébb! Egyre szomorúbb és szomorúbb lett a dallama.
Abbahagyom furulyám fújását, s hagyom, ő hadd fújja – hadd eméssz magát még egy kicsit – maj’ csak kiböki elébb-utóbb mi bántja!
Végül megszólalt: – Te Öreg, csak nem hagy nyugodni egy gondolat!
– Mi volna az, Kvintusz fiam?
– Aggódom a szívemben! Jó hogy nem megyek Jézus Királyhoz üres kézzel, de vajjon tetszeni fog-e neki az ajándékom? Hisz’ csak ezüstfurulya az!
– Erre csak egyet mondhatok: minden ajándéknak örül a Jézus Király – föltéve, ha szívből adják! Te pedig szívből adod, nemde, Kvintusz fiam?
– Bizony hogy szeretném szívből adni!
No, ebben megnyugodtunk, békét találtunk a szívből jövő ajándékozás gondolatában, úgyhogy mentünk tovább hallgatagon egymás mellett Betlehembe…
Amint mentünk-mendegéltünk, csöndesen bandukoltunk a hóban, útközben érzem, hogy az én Kvintusz cimborám szívét még mindig nyomja valami. Valami igen nagy teher! Nem bírom hát tovább cérnával, s mondok:
– Fölséges Kvintuszom, édes fiam! Mondd csak el egészen mi bánt még mindig! Hátha tud az Öreg segíteni Rajtad!
Nagyot sóhajtott erre Kvintusz: – Jaj, Öreg! Nem olyan könnyű azt elmondani!
– Mondd csak el, no! Ne félj! – bátorítom.
– Pásztor bátyám, az én országomban én hatalmas király vagyok, ezren lesik a parancsomat, tízezren minden kívánságomat! (Nem hiába hívják őt Kvintusz Fifthusz Pemptosz Piatnyicának! – mondok magamban.) De jaj, hányszor visszaéltem hatalmammal!
Szívtelen voltam asszonyokkal, kegyetlen gyermekekkel, igazságtalan ellenségeimmel, hűtelen barátaimmal! Mértéktelen evésben-ivásban-mulatozásban! Emberhez-jószághoz embertelen, istentelenül önző – s mindezt számtalan alkalommal! Hogy fogad hát engem a Jézus Király? Elfogadja-e ajándékomat, elfogadja-e szívemet?
– Egyet se búsulja, édes fiam! – mondok – Magam se voltam mindig jó ember, pedig hosszú éveket éltem! Hogy kinek van több s nagyobb bűne közülünk azt csak a Jóisten tudja! (Ő meg hallgat róla, mert – hála Istennek! – nem pletykás természet.)
– De egyet mondhatok: aki őszintén megbánja rosszasságait, azt nem veti el a Jézus Király! S aki egyszer találkozik Ővele és valóban Neki adja a szívét, azután más emberré lesz! Annyi bizonyos, hogy fájni fog, de ha rám hallgatsz, egy csöppet se félj!
Úgy is lett: megérkeztünk szépen az Úrjézushoz, játszottunk neki a furulyánkon, aztán odaadtuk neki az ajándékot, no meg a szívünket! Mer’ gyerekes házhoz nem megy üres kézzel az emberfia, nem igaz?
Elég az hozzá, hogy az én Kvintusz barátomra rámosolygott Jézus Király. Azt mondta neki a szentem: – Most menj szépen haza, és jól viselkedjél! Legyél eztán jó király! Ne félj, én mindig veled leszek!
Így is lett! Kvintusz komám hazatért országába, s ő lett ott e legjóságosabb, legkegyesebb, legnyájasabb uralkodó. No, nem mindjárt, egy csapásra, de Jézussal a szívében őszintén törekedett a javulásra! És sikerült is neki. Úgy hallom, amikor eltemették, egész országa siratta, három napig gyászolták, aranykoporsóba temették. Úgy szerették!
Szent királynak tartották, tán bizony ti is hallottatok róla, nem? Tiszteletreméltó, boldog és szent Kvintusz Fifthusz Pemptosz Piatnyica királyról!
Micsoda? Nem hallottatok róla? Még jó, hogy elmeséltem Nektek a történetét! De most ideje mennem, Isten Veletek!
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2016.01.10.
