A tartós, súlyos betegség számtalan változást hoz a beteg és hozzátartozói életébe, amely viszonyrendszerük valamennyi területére kihat. Az ágyhoz kötöttség leszűkíti a beteg életterét – a betegség következményeként a környező világgal való érintkezés nehézzé vagy akár lehetetlenné is válhat számára. A külső mozgástér csökkenésével figyelmünk belső világunk felé fordul, utat nyitva az önmagunkkal való mélyebb találkozásra. Vajon melyek e találkozás első útjelzői? Hogyan segíthetjük a beteget saját útján?
Találkozás testi valónkkal
A betegség átélésével az önmagunkkal való találkozás elsődleges „színtere” a saját testünk. A testi szenvedés tapasztalatában előtérbe kerül az emberi testhez, s ezen belül saját testünkhöz való viszonyunk, önértékelésünk testi dimenziója. Nemcsak a tükörképünk határozza meg, hogy hogyan látjuk, milyennek ítéljük testünket, hat ránk az a testkép is, amit a társadalom ideálisként elénk tár. A saját testképünk (csakúgy, mint a teljes valónkról alkotott, összetettebb kép is) a testi-lelki-szellemi növekedésünk, a társas kapcsolatok és érintkezés, mások közlései, visszajelzései, a szocializációs folyamatok, saját tapasztalataink és környezeti hatások által egész életünkön át formálódik. A test megítélésére és az ebből fakadó szokásokra jelentős hatással van a kulturális közeg. Az ember dualista szemlélete például test és lélek elválasztásával évszázadokon át a test leértékeléséhez, elvetéséhez vagy épp szélsőséges hedonizmushoz, a test imádásához vezetett. A fogyasztói társadalomban a test mint az öröm hordozója jelenik meg. Bár vizsgálatok mutatják, hogy igen eltérő lehet az, hogy hogyan vélekedünk a testi szépségről, mit tartunk szépnek, a mai ember számtalan kommunikációs csatornán találkozik a „tökéletes test”, vagy a fizikai erő sztereotip követelményeivel, ami megnehezíti számára a testi hibák, és az emberi törékenység pozitív megélését.
Ha napjainkban a testet tartjuk a legfőbb örömforrásnak, a fizikai fájdalom tapasztalata is nagyobb kihívássá válik a betegségben. Emellett a testi folyamatok egyre teljesebb kontroll-igényének terjedését táplálja az öregedést elfedő, vagy testi hibákat korrigáló szépségipar, és gyakran a túlzott medikalizáció is. Ugyanakkor a betegségben éppen egyfajta kontroll-vesztéssel szembesülünk. Nem csak a személyes teljesítmény romlásáról van szó, hanem bizonyos tevékenységek időszakos vagy teljes kieséséről. Ezek a helyzetek újra és újra nekünk szegezik a kérdést: hogyan értékeljük saját testünket? Mit tudunk kezdeni a tehetetlenség tapasztalatával? Hogyan tudunk megbirkózni a kiszolgáltatottsággal? A beteg számára az egyik legfontosabb erőforrás lehet ebben a küzdelemben a környezet elfogadása, a kapcsolatokban megélhető folytonosság, a rá szánt idő, a támogatás töprengéseiben, kételyeinek, kérdéseinek figyelmes meghallgatása. A hozzátartozókkal, látogatókkal való megerősítő találkozások enyhítik az elszigeteltség érzését, csökkentik a bizonytalanságot, támaszt jelentenek az értelemkeresés útjain.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.11.30.
