November van, az emlékezés hónapja. Ilyenkor többet gondolunk eltávozott szeretteinkre, s talán gyakrabban eszünkbe jutnak veszteségeink is. Markó Mária szociális munkás, gyászterapeuta 1998 óta kíséri a veszteségek útjait járókat.
– Miért fontos, mit adhat nekünk az emlékezés?
– Az emlékezés egyrészt összehoz: engem az emlékeimmel, egyéni utammal, és összehoz azokkal, akik ugyanúgy emlékeznek, mint én.
Az emlékezés által élőbbé válnak, és előtérbe kerülnek azok a kincsek, amelyeket a veszteségből kaptunk.
Másrészt az emlékezés tisztelet: segíti azokat, akik még a halál, gyász, veszteség előtt állnak, hiszen példát adok azzal, hogy emlékezek. Hogy ami volt, az nem vész el, mert lesznek olyanok, akik majd emlékeznek rám.
– Amikor egy személyt veszítünk el, nyilvánvaló számunkra, hogy a gyász időszakába lépünk. Milyen helyzetekben lehet még szükségünk az elengedés művészetére?
– Gyakran azt gondoljuk, hogy csak a kapcsolatok szintjén jelenik meg az elengedés. Valójában az életünk minden területén szükség van az elengedésre. Már egy egészen kicsi gyermek is, ha elveszíti a játékát, veszteséget él meg, hiszen el kell engednie a játékát – közben persze valamivel pótolni akarja az elveszített tárgyat, például egy szülői öleléssel. Maga a fejlődés is sok elengedéssel jár, már gyermekkortól: ilyen az óvodából az iskolába kerülés időszaka, amikor a gyermeknek el kell engednie az óvodás barátait, és el kell fogadnia az újakat. A felnőtté válás során el kell engednünk a szülői házat, és meg kell próbálnunk önállósodni. Az újrakezdések, nagy, szükségszerű változások idején ismét fontos az elengedés, például a szülők számára a gyerekek kirepülésekor. Ilyen az is, amikor váltanom kell, döntenem, hogy az, amit most élek, amit most csinálok a világban, az valóban arról szól-e, amiért jöttem, szükségszerű-e, vagy belül valami más él bennem. Ezt saját élményből mondom, mert én számítógép programozó voltam eredetileg, és az életemnek egy szakaszában váltottam: azt mondtam, hogy én ezentúl emberekkel akarok foglalkozni. El lehet engedni álmokat: amikor az ember értéket lát valamilyen történés mentén, és azt mondja, mégsem az a fontos, hanem valami más. El lehet engedni vágyakat. Ehhez eszembe jut egy haldokló néni: nagyon nehezen tudott meghalni, mert az volt az álma, hogy az ő lakásából múzeum lesz. Kereste, kutatta, ki, milyen múzeum vállalná fel ennek intézését, de nem vállalta fel senki. Nagyon nehezen tudta elengedni, hogy az ő életében ez nem jöhet létre.
– Úgy tűnik, hogy a veszteség, az elengedés átszövi az egész életünket. Miért fontos, hogy szembenézzünk és foglalkozzunk is ezzel a témával?
– Mert az ember mindig vágyik arra, hogy egész legyen, és egy jó ideig kívül keresi a kiegészítést. Keresi a párkeresésében, keres valamilyen közösséget, ahol élni akar, keres egy foglalkozást, amiben megélheti önmagát… mert úgy érzi, hogy nem teljes, valamit még meg kell tennie ahhoz, hogy egész legyen. Ez az életünk végéig tart, nevezhetjük élet végéig tartó tanulásnak is. Akár a szolgálatban, akár a szeretetben, akár a hivatásában, akár a hitében, az ember mindig keresi azt, ami őt kiegészíti. És közben, ahogy fejlődik az ember, a lélek, rájön arra, hogy ez sem az, amit kerestem… ez sem teljes. Valamilyen módon korrigál, változtat, – ennek mentén van az elengedés is. Amikor azt gondolom, hogy már elértem valaminek a csúcsát, akkor tapasztalom meg azt, hogy mégsem, hogy még van tovább. Szükség van az elengedésre. Ha nem engedek el dolgokat, akkor csak hurcolok magammal egy csomó megvalósulatlan álmot, egy csomó lehúzó történést, egy csomó olyan dolgot, amiről azt gondolom, hogy e nélkül nem vagyok teljes, miközben egyre nagyobb a hiányérzet, amit magammal viszek, és egyre nehezebb. Szintén a haldoklók melletti tapasztalat, hogy nagyon nehéz elmenni, ha tele vagyok hiányokkal, el nem engedett dolgokkal, le nem zárt történetekkel. De az életutunkon is nehézséget okoz, ha nem engedek el valamit, ami már túlhaladott, mert akkor nem tudok újrakezdeni. Nem születik meg a helye az újnak. Valahol olvastam, hogy „mit tesz Isten az üres tenyeredbe?” Ha nem üres a tenyered, akkor nem tud beletenni semmit… Sokszor fájdalmas az elengedés, de utóbb rájövünk, hogy a fájdalom is arra szolgált, hogy jobban megszolgáljuk az újat, amit kaptunk.
– Mit jelent szembenézni a veszteségeinkkel? Valószínűleg sokak számára ismerős, hogy milyen az, amikor megpróbáljuk inkább elkerülni a szembenézést – továbbmenve azzal az elvárással, hogy minden működjön ezután is, és elfelejtsük ami történt. Mi az a belső folyamat, belső munka, amit nem lehet elkerülni a veszteségek kapcsán?
– Azt szoktam mondani, hogy két útja van a gyásznak – mind a kettő fontos. Az egyik az érzelmek átélése. Nem lehet megspórolni az érzelmeket. Ezek hozzátartoznak a veszteséghez, és meg kell élnünk őket. A másik út pedig a megosztás útja. Legyen olyan közösség, olyan közeg, ahová le tudom tenni a terheimet. Régen ez nagyon jól működött a faluközösségekben. Megvoltak a szerepek, hogy kinek mi a dolga X és ez működött a gyász kapcsán is. Ezek a szerepek ma már megszűntek, és az életmód is megváltozott. Már nincsenek olyan közösségek, ahol valóban tér lenne a megosztásra. Ezért jönnek pótlékok, internet, facebook… A megosztásnál a másik fél személyesen jelen van, reagál, benne vagyok az erőterében, az életterében, biztonságot ad. A pótlékok ezt nem biztosítják.
– Fontos a személyes figyelem.
– Igen. Ami még az elengedéshez kapcsolódik: ma kevesen mernek őszinték lenni önmagukhoz. Kevesen merik bevallani, hogy mit jelent számukra az veszteség érzelmileg – mit kellene átélniük. Ez annyi mindentől függ: a tapasztalatoktól – például milyen fájdalmas élményeket éltem át eddig, kaptam-e ehhez segítséget – , a közösségtől, családtól, amiből a hagyományaimat hozom. Amikor gyerek kerül a veszteség közelébe, a legfontosabb az, hogy legyen valaki mellette. Mindegy, hogy ki, de legyen mellette valaki, aki mintát ad számára, hogy mit csináljon, és elfogadja, amiben éppen van. Ne várjuk tőle, hogy felnőtt legyen, de azt se higgyük, hogy nem érti ami történik.
A másik fontos dolog: az elvárások. Nagyon sokszor a külső elvárások határozzák meg, hogy nem merjük megélni, nem éljük meg azt, ami bennünk van.
– Ebben erős a kultúra szerepe, például, hogy sok helyen már nincsen kultúrája a gyásznak.
– Így van. Persze van, ahol még van gyász-kultúra. Például tisztelem a cigányokat, vagy a tradicionális zsidó szokásokat.
– Erdélyben is sok helyütt csodálatos összetartással élik meg a búcsúzást, veszik körül az elhunytat, és kísérik a családot az elengedés, gyász fájdalmában – sőt a temetés anyagi terheiben is támogatást nyújtanak egymásnak.
– Jó lenne visszahozni a régi mintákat, persze manapság nem minden élhető, például a városi létforma miatt.
– Említette, hogy fontos a gyászban a megosztás, és a személyes figyelem. Sokszor tapasztaljuk, hogy a mai világban elvárás, hogy egyedül kell megoldani a dolgokat. Másrészt sokan nem jutnak el a segítség kérésig. Meg lehet-e küzdeni egyedül a gyász krízisével?
– Akkor küzdhetünk meg vele külső segítség nélkül, ha elég intenzív a belső életünk, van önismeretünk, és van megélt hitünk – amelyben megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül. Időigényesebb azonban egyedül járni ezt az utat.
– Vajon veszélyeket is rejthet magában a kísérő nélkül megélt gyász?
– Vannak a veszteségnek olyan szakaszai, amelyekbe bele lehet ragadni. A gyászoló köré gyűlt közösség gyakran megakadályozta ezt, figyeltek arra, hogy a gyászoló továbblépjen, amikor eljött az ideje. Például megkérdezték tőle: „meddig hordod még ezt a feketét?”, vagy „meddig akarsz még sírdogálni?”. Mindennek megvolt az ideje, magának a folyamatnak pedig volt mércéje. Azt gondolom, hogy attól, hogy nincs az a fajta közösség, ami az embernek mintát ad, hogy hogyan kell gyászolni, ezért elhúzódik a gyász. Ma már nem igazán érvényes a gyászév. Mindenkinek megvan a saját ritmusa, és lehetnek olyan szakaszok, ahol elakadt. Kísérőként abban próbálunk segíteni, hogy ezekre az elakadásokra rálásson.
– A minták, az érzelmek, a megosztás, kísérés mellett mi szükséges még a gyász termékeny megéléséhez?
– Az önismeret és az alázat. Hogy melyik nehezebb, azt nem tudom… Az alázat alatt az élettel szembeni alázatra gondolok. Hogy el tudjam fogadni azt, hogy az élet úgy teljes, ahogy van, és a halál az élet része. A Teremtés egész, tökéletes, és hogy abban nekem megvan a magam helye, és része, és alázattal elfogadom azt, hogy ez a helyem. Ehhez kell az önismeret is. Ne arról szóljon ez az alázat, hogy én már nem vagyok jó semmire, nem kellek sehova… Az a fajta alázat szükséges, ami elfogadja az életet. Ezért nagyon nehéz a kisbabát elvesztett, abortuszon átesett nők helyzete. A következő élet befogadásához is szükséges az alázat, az anya csak azzal tud teret adni magában az életnek.
– Mit tudhatunk a csoportos és egyéni gyászterápiákról?
– A gyász szakaszokból álló folyamat. A terápia feladata ennek a ritmusnak a közvetítése, a gyászoló segítése az érzelmei kifejezésében, hogy kapcsolódni tudjon ezekhez a folyamatokhoz. A terapeuta érzékeli, ha ő valahol elakad. Csak addig megy el, ameddig a segítségre szoruló képes elmenni, és megtartja őt.
A csoportos terápia időben jobban beszabályozott. A csoport szerződik x alkalomra, dátumtól egy adott dátumig, és együtt mennek az úton. A csoporttagok segítenek egymásnak is az úton, saját történeteikkel. Az egyéni kísérés teljesen egyénre szabott. Személyenként változik, hogy kinek mi ajánlott. Előfordul, hogy egy-két alkalom személyes beszélgetés után csoportos részvételt javasolunk. A gyászterápiákra is érvényes, hogy nem csak haláleset, hanem bármilyen veszteség esetén igénybe vehetőek.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.10.31.
