Az első kapcsolatot nem lehet elfelejteni. Talán azért sem, mert nincs hozzá hasonló. Ő az első. És mindig az marad. Viszonyítási pont, ahonnan minden elindul. A fejlődés, az ismerkedés, saját magunk megtapasztalása. Ott találkozunk először a másik emberrel, ott kapjuk meg az első ölelést és mosolyt, az első határozott útmutatást és intést. Találkozunk a határokkal és a szabályokkal. Mert valaki, aki szeret, jót akar nekünk és vállalta, hogy elkísér minket az önállósághoz vezető hosszú úton. És persze ebben a kapcsolatban keletkeznek az első nézeteltérések is. Hogy nem vagyunk egyformák, hogy másképpen közelítjük meg a dolgokat, mást szeretünk csinálni, másképpen fejezzük ki magunkat és hogy néha sikerül ezeken a területeken versengeni. Mindez belefér ebbe az első kapcsolatba, hiszen itt kicsiben (vagy már nagyban?) találkozunk mindennel, ami az életben is van. Az is valószínű, hogy éppen itt találkozunk először a későbbi életfeladatainkkal is.
Az első kapcsolat azért is döntő, mert a későbbiekben sokszor köszön nekünk vissza. Hol? Az összes kapcsolatban, amelyekbe gyerekkorunk óta belépünk. És legintenzívebben talán a párkapcsolatban. Milyenek vagyunk a partnerünkhöz? Milyennek látjuk őt? Hogyan tervezzük és oldjuk meg a közös feladatokat? Miként figyelünk egymásra? Még mindig anya/apa-gyerek szerepekből?
És visszaköszön ez az elsődleges kapcsolat akkor is, amikor mi magunk szülői/gondozói szerepbe lépünk egyszer. Elég jó anyák-apák leszünk? Mire szeretnénk fektetni a hangsúlyt? És mit akarunk elkerülni?
Mindezekben a kapcsolatokban ugyanolyan potencia rejlik mint olykor ebben az elsődlegesben – az ősi anya-gyerek kapcsolatban. Mert ne felejtsük el, hogy mind a ketten – az anya is és a gyerek is – tanul valamit a másikról, a másiktól és saját magáról is. Hiszen az édesanya, ha érett, akkor át tudja adni a gyereknek a világról való tudást és azt is, hogy a világ minden fájdalma és érthetetlensége ellenére – jó és biztonságos. Ha pedig meg akarja érteni a gyermekét , meg szeretné tudni, mire van a legjobban szüksége – az ő szeme által is kell látnia a világot. Tanul tőle, miközben folyamatosan szerepet cserél vele.
Persze, nem mindig sikerül minden a legjobban. Az édesanya életében is lehetnek olyan terhek, amelyek miatt nem tud odafigyelni a gyerekére, nem tud támaszt adni, amikor kell, mert ő maga is támogatásra szorul. Mi történik ekkor? Mi van akkor, amikor mondjuk egy olyan sérült kapcsolati minta alakul ki anya és gyerek között, amely éppen az anya gyermekkori hiányaiból fakadt? Ha ő maga nem kapott megfelelő gondoskodást? Ha a szerepek kicserélődtek és a gyerek vigasztalóvá válik ott, ahol ő maga vigasztalásra szorult? Nem fog-e később saját kapcsolataiban csakis és kizárólag vigasztaló szerepet vállalni? Vagy senki nem fogja megtudni, neki mire van szüksége igazán? Lehetséges-e egyáltalán kapcsolódási mintákat megváltoztatni életünk folyamán? Azt hiszem, hogy egyetlen erő képes rá, a Szeretet ereje, de ez egyáltalán nem könnyű és rövid folyamat.
Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek. (Ez 36, 26-27) mondja az Úr. Az új szív és új lélek ígérete, Isten Lelke megrendítő működésének a kezdete bennünk ott, ahol régi, megkövesedett kapcsolati mintáink (a kőszívünk) már nem működnek, akadályozzák a kommunikációt, a munkát, és mi magunk nem vagyunk képesek belőlük kilépni. A mi erőnk nem elég a változásra, de elég arra, hogy észrevegyük a bennünk változást hozó Lélek munkáját. Először csak úgy, hogy észrevesszük azt, ami nem működik. Hogy nem lépünk ezen túl, és nem másokat hibáztatunk, hanem egyszerűen észrevesszük, hogy nem megy. És vágyni kezdünk más, mélyebb, igazibb dolgokra és kapcsolatokra. Illetve észrevesszük, hogy a Lélek milyen vágyak felé visz? És nem utolsó sorban azt is, hogy ez az egész összezavar minket. Nem jól érezzük magunkat benne. Igen, mert éppen elkezdődött bennünk a változás….
És ekkor lép be a képbe az elején említett elsődleges anya-gyerek kapcsolat utolsó oldala. Képes vagyok-e úgy reagálni a fejlődésemre, a bennem zajló folyamatokra, mint anya a fejlődő gyermekére? Képes vagyok-e tanulni ezekben az új helyzetekben? Elbírom-e a változások által hozott összezavarodottság súlyát, az erős diszkomofort érzést? Figyelemmel tudom-e kísérni a bennem lévő folyamatokat? Kíváncsi vagyok-e rájuk? Kíváncsi vagyok-e a Lélek megújító munkálkodására bennem? Gondoskodó türelemmel fogadom-e Őt? Tudom-e magamat Őrá bízni?
Mert talán másra nincs is szükségem, csak elmélyült figyelemmel kísérni a Szeretet-Isten Lelkének a jelenlétét, a munkáját bennem. És hagynom, hogy észrevétlenül változás szülessen a lelkemben.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2017.05.07.
