Az előző interjúban Luca megosztotta velünk, hogyan találkozott a betegséggel, és benne önmagával. Most arról mesél, milyennek látta-tapasztalta mások hozzáállását.
– Mi az, ami egy kórházban fekvő betegnek jól esik a hozzátartozók részéről?
– A figyelmesség. Ha nem is tud elmenni a beteghez, érdeklődjön, kérdezze meg telefonon, hogy van. És hagyja, hogy a beteg elmondja. Ne csak felszínesen tegye fel a kérdést, hogy na, ezt is kipipáltuk. Ha látogatóba megy, és a beteg nem akar beszélni az állapotáról, beszélhetnek a rózsaszín cseresznyevirágokról, vagy az unokákról, vagy akármiről. Ha a beteg nem kívánja elmondani, hogy milyen, amikor hátba szúrták, vagy az MR-ben feküdt, akkor ne firtassuk. Ha viszont csak erről szeretne beszélni, erre is legyünk tekintettel, hallgassuk meg. Ilyenkor ne kezdjünk el beszélni arról, hogy milyen feladatokat kell majd megcsinálnia otthon a hétvégén. Mindig azt vegyük figyelembe, hogy a beteg hol tart.
– Tehát a családtagok mellette legyenek, ne mögötte, vagy előtte – ne irányítsák.
– Igen, ez nagyon fontos.
– Mi esik rosszul egy betegnek? Saját tapasztalata alapján mi az, ami minden jó szándék ellenére inkább teher, mint segítség?
– Például az, hogy amikor a beteg jobban érzi magát, visszafogják. „Te ne, mert te beteg vagy”. Amikor neki lelkileg is jót tenne, hogy végre meg tudja csinálni. Ekkor van, hogy nem a beteg mellett állok, hanem visszahúzom őt. Van, hogy rosszkor akarják óvni még a széltől is, és van, hogy elfelejtik, hogy óvni kellene… A hozzátartozónak, vagy kollegáknak is nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen maga a beteg is keresi azt. Amikor az orvosok azt mondják neki, hogy mostantól 70%-osan terhelheti magát, gyakran fogalma sincs, hogy ez mit jelent. Lehet, hogy nem tud mihez viszonyítani, nem ismeri a határait. A betegség viszont jelzi a határt – a betegnek kell megtapasztalnia, megéreznie ezt a gyakorlatban.(Kivéve a szívinfarktus utáni állapotot- ahol ez jól mérhető.) Az viszont nagyon jól esik a betegnek, hogy ha kér segítséget, azt megkapja. Nekem ez volt az egyik legpozitívabb élményem, hogy amikor kértem, hogy segítsenek fürödni, öltözni, mert az sem ment, készségesen segítettek. Jó élmény volt, amikor éreztem, hogy újra menni fog egyedül, és azt mondhattam, köszönöm az eddigi segítséget, most már nincsen rá szükségem. Ennek a segítők is örüljenek!
– Amennyire lehet, őrizzük meg a beteg önállóságát. Tekintsünk úgy a betegre, mint aki képes megoldani a problémáit, és elég felnőtt ahhoz, hogy szól, ha valamire szüksége van?
– Igen. A „plusz”, vagy felesleges segítség, ha a beteg nem kéri, sokszor nem jól sül el. Nekem az első pozitív élményem a nővérek jó segítőkészsége volt. Nem azért viselkedtek „jól” velem, mert kollega vagyok, hiszen az elején nem is tudták ezt. Nagyon kedvesek voltak velem, és mikor kértem, hogy segítsenek, mert nem tudok megállni a saját lábamon, első szóra segítettek. Nagyon kiszolgáltatott helyzet volt. Aztán minden nap megkérdezték, hogy segítsenek-e. Amikor pedig már nem volt rá szükségem, elfogadták.
Persze nagyon nehéz segítséget kérni, hiszen manapság talán több a rossz tapasztalat ezen a téren. Nekem is volt ilyen, például utcai közlekedési eszközön. Bottal jártam nagyon hosszú ideig, tehát lassabban közlekedtem, mint más. Egyik reggel munkába menet a 4-es villamosnál egy hölgy rám szólt: „Miért cammogsz már ilyen lassan, szálljál már föl!”. Saját magamnak is nehéz, hogy lassabb vagyok, mint régen, és én is nagyon szeretnék sietni, nem csak ő… S akkor még kapok egy ilyen megjegyzést – ezt nagyon nehéz megemészteni. Nagyon rosszul esett – egyetlen mondat el tudja rontani az egész napomat.
– Bele sem gondolt, mi lehet a lassúság mögött, figyelmetlen volt.
– Igen, ez egy nagy figyelmetlenség. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy az ő részéről mi lehetett a mondottak mögött – pl. biztos gondja van otthon, stb. De ettől függetlenül nagyon rossz volt. Szintén rossz az orvos szájából a figyelmetlen, érzéketlen megjegyzés. Volt ilyen tapasztalatom is. Mikor még nem tudták, mi lehet a bajom, egy orvos azt mondta nekem: „Maga rühes, és ez a legjobb magának.” Hát mikor kijöttem a rendelőből, felrúgtam egy kukát. Persze ő sem tudta, hogy egészségügyis vagyok… Szóval vannak jó, és negatív élmények is. A beteg sokkal érzékenyebb lelkileg, hiszen saját magával is küszködik. Vegyük ezt figyelembe…
Nagyon fontos, hogy a betegek merjenek kérdezni. Biztos, hogy előbb-utóbb lesz valaki, aki meghallja a kérdésüket. A beteg bízik az orvosában, így az rosszul eshet, ha egyik orvos a másikat leminősíti az ő jelenlétükben. Szerintem jobb, ha ez nem a beteg előtt történik. Akkor sem, ha a beteg éppen alszik, vagy kómában van, hiszen nem tudhatjuk, valójában mit hall meg. A pozitív hozzáállás, és a tisztelet mindig nagyon fontos. Az út végén például, mikor egy beteg elmenőben van, csak a szíve marad, mint látó „rész”, ami nagyon érzékeny. A határzónákban már szinte csak a jelenlétet igényli a beteg, vagy az érintést, ami sokszor fájdalomcsillapító hatású is – saját tapasztalatom ez, mind a két oldalról. Mind dolgozóként, amikor a beteg mondta el ezt nekem, mind pedig betegként, amikor megéltem azt, hogy ha szeretettel megérintenek, az enyhíti a fájdalmamat.
– Mit tanácsol azoknak, akik egy krónikus betegséggel szembesülnek?
– Főként, hogy próbáljanak erőforrásokat keresni. Ápolják a kapcsolataikat, hogy megmaradjanak. Amennyire csak képesek, mutassák továbbra is a családtagok, barátok felé a jó oldalukat is. Hiszen nekik lehet, hogy nehéz, hogy beteggel kell együtt élniük. A gondozási munka megterhelő lehet. Ezt a lehető legkevésbé tűzdeljük meg az ápoló felé elégedetlenséggel, szeretetlenséggel, türelmetlenséggel… Mert ez mindenképpen visszahat. A szeretetlen viselkedés szeretetlenséget szül.
– A beteg próbáljon meg önmagán is dolgozni, amihez akár segítséget is igénybe vehet.
– Igen, ez nagyon fontos. Ha szaksegítség kell, azt is kérhet. Először biztosan a saját családja, barátai felé fordul, de nem biztos, hogy ők meg tudják adni neki azt a segítséget, amire szüksége van. Ilyenkor forduljon a háziorvoshoz, vagy kezelőorvoshoz, aki segíthet. Nem biztos, hogy pszichiáterre van szükség, lehet, hogy egy mentálhigiénikus segítsége, vagy önsegítő csoport is megfelel. Ezekben nagyon sok új, támogató kapcsolat is születhet. Az is pozitív volt számomra, hogy sokszor jó beszélgetések, vagy akár mély barátságok alakultak ki a kórházban a betegtársakkal.
– A betegség nem csak izolálhat, hanem össze is köthet, mélyebb kapcsolatokhoz is vezethet?
– Igen. És az a beteg, aki azt hitte, hogy ő már semmire sem jó, sokszor segíteni tud egy betegtársnak. „Te, tudod, milyen jót mondtál, sokat segítettél” – a visszajelzésekből rájön, hogy fontos volt annak az embernek. Mivel hívő ember vagyok, számomra az is nagyon fontos volt, hogy az egyházközség támogatott. A plébánosom is eljött meglátogatni. Sok erőt adott, hogy részesülhettem a szentségekben, hiszen nem tudtam templomba járni. Figyeltek rám, a többiek jelezték a plébánián, hogy beteg vagyok. De a beteg maga is kérheti a lelkipásztori támogatást, ami, hála Istennek, ma Magyarországon bármelyik kórházban hozzáférhető, minden felekezetbelinek.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.05.17.
