„Amikor közeledtek fölemeltetésének napjai Jézus megkeményítette arcát, hogy Jeruzsálembe menjen.” – olvassuk Lukács evangéliumából (9,51). Súlyos mondat, nem egy Biblia-fordításunk igyekszik föloldani titokzatosságát. Leghűségesebben talán Lukács evangéliumának egyik legrégibb magyar szövege adja vissza a mondat tartalmát: „Lőn pedig, hogy mikor az idő elközelge, hogy ő felvitessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.”
„Lőn pedig” és „az idő elközelge”… Eljött tehát az az idő, amit az Atya jelölt ki Jézusnak. Elérkezett az alkalom, hogy Jézus tanúságot tegyen Isten iránti hűségéről, Isten pedig válaszul kiárassza Szeretetének Szent Lelkét a világra.
Nem másról van szó, mint a Kereszthalál és a Föltámadás húsvéti eseményeiről. Jézusnak először Jeruzsálembe kell „fölvitetnie”, majd pedig a Kereszt bitójára fölvétetnie… S csak a Jézus életére figyelő hívő szeme előtt tárul föl a csoda: tudniillik, hogy e fölvitetés, e fölemeltetés egyszerre Isten elhatározásának és Jézus hűséges odaadásának eredménye. Egyszerre az isteni jóakarat és az emberi odaadás tette. Ezért jelentheti egyszerre e „fölemeltetés”, e „fölvitetés”, e „fölvétel” a Kereszten elszenvedett halált és Jézus mennybevételét: a szenvedést és a megdicsőülést.
Jézus pedig „eltökélte magát”, hogy fölmegy Jeruzsálembe. Mert ehhez, emberileg szólva nem kis eltökéltség kellett: bátran vállalni azt az elutasítást, amelynek Jézus már látta a végét… Ő elindul, s megy. „Megkeményíti arcát”, azaz egész személyét beveti és kockára teszi Isten országának érdekében. A kifejezés Jézus megmásíthatatlan szabad akarati döntését fejezi ki: ha az Atya ezt kívánja tőle, akkor Jézus Jeruzsálembe is elmegy, s még a halált is vállalja Érte. S Jézus eltökélt szándékának, megmásíthatatlan akaratának, odaadó hűségének értékéből az sem von le semmit, hogy később, tudjuk, a Getszemáni majorban megingott… Mint minden ember, Ő is félt a szenvedéstől és a haláltól. A megrendülés pillanataiban azonban azért imádkozott, hogy az Atya akarata teljesedjék be, s ne az Övé.
Jézus mégsem keserűen és reményt vesztve megy Jeruzsálem felé. Rögtön útja elején szembesül a szamaritánusok elutasításával s meglepő módon nem haraggal válaszol. Tanítványai már az Isten tüzét akarják lehívni az ellenszegülő falusiakra, amint annak idején Illés próféta is égi tűzzel emésztette meg ellenfeleit. Jézus azonban elhatárolja magát egy ilyesfajta megoldástól. Ő nem Illés, aki lemészárolja a Neki ellenszegülőt! Szigorúan tanítványaira pirít. Ahogy egyes kéziratok hozzáteszik „nem tudjátok, milyen lélek lakozik bennetek”, mondja nekik.
Jézus többeket is követésére hív! Nemcsak közvetlen baráti körét, hanem láthatóan másokat is megszólít, másokat is vonz Jézus személye. Nem utasítja vissza a lelkesedést, azonban figyelmeztet a vállalkozás komolyságára… Tudjuk, Jeruzsálembe megy, a Kálvária felé gyalogol. Nem ígérhet kényelmes, jól berendezett, nyugodt életet biztosító otthont tanítványainak! Amint Ő maga „megkeményítette arcát”, ugyanúgy az Őt követőnek is el kell tökélnie magát: egész személyiségével kell követnie az Urat!
Jézus követése tehát nem könnyű dolog – pontosan mivel egész életünket és egész személyiségünket érinti! Az Istent szeretni csak egész szívvel érdemes. Erre szólított föl már az ószövetségi Törvény, és ezt valósította meg Jézus a saját életében. Ez a bizalom, ez a ráhagyatkozás, ez a teljes odaadás kockázattal jár. Kockázatos dolog kiengedni kezünkből és valaki másra bízni életünket… Kockázatos – akárcsak a szeretet minden kalandja. Úgy ahogy egykor a prófétaságot, az Isten országát sem adják „ingyen”… mindent el kell hagynunk, ami gátolna ezen ajándék elfogadásában.
Mégis: Jézus követésében egyúttal ajándékot is kapunk! Ahogy Szent Pál apostol fogalmaz: szabadságra jutunk. Fokozatosan fölszabadulunk arra, hogy szeressünk – szeressük Istent, testvéreinket és saját magunkat. Mert szeretni könnyű ugyan – jól szeretni viszont nehéz! Igazi művészet ez, akárcsak maga az élet! Hitünk, az apostolok hite, és sok-sok keresztény nemzedék tapasztalata szerint e művészetet Jézustól meg lehet tanulni. Igen: megtanulhatjuk Tőle a szív bölcsességét és szabadságát. Hogy félelem nélkül járhassuk életünk útját, békét és örömet sugározva magunkból. Hogy egyre inkább úgy tudjunk szeretni, mint Ő – alázatos odaadással és józan hűséggel. Hogy ne meneküljünk se a múltba, se a jövőbe a jelen megpróbáltatás elől. Hogy merjünk a jelenben élni, a mában – Isten szerető tekintete előtt. Hogy járjuk életünk útját, mely mindig keresztút lesz egyben, ahol szembe kell néznünk a halállal – mégse féljünk, mert Jézus jön velünk ezen az úton! S utunk végül az Atya Házába vezet…
*
Ehhez az úton járáshoz adjon erőt, alázatot és szívbeli bölcsességet Mindannyiunknak a Lélek, Jézus Lelke és az Atya Lelke, a prófétaság Lelke és szabadság Lelke! Ő töltsön el bennünket a Föltámadott békéjével, s Ő vezessen bennünket Jézus útján – életünk minden napján!
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2014.11.16.
