Kb. húsz évvel ezelőtt nyomogattam a TV-t – csak úgy – céltalanul. Volt egy kis pihenőidőm.
Egyszer csak egy csehszlovák természetfilmhez értem.
Belém hasított valami, megéreztem valamit – és ott ragadtam a csatornán.
Egy madárcsapatról készült a film. Nagyjából hasonló madarakról, mint a gólyák.
Végigkövetett egy párt. A tojó ült a fészken, melengette a tojásokat,
a hím madár ott állt mellette, vigyázott rá, és hordta neki az élelmet.
Azután a percekből óra, az órákból napok, a napokból pedig hetek lettek.
Eljött az ősz és a csapat költözéshez készülődött.
Igen ám, de kiderült, hogy a tojó szárnya sérült volt, és nem tudott repülni.
A párja rendületlenül mellette állt, és etette.
A többi madár lassan útra kelt, és a mi párunk ottmaradt egyedül a tó mellett.
Eljött a tél, esett a hó, de a két madár még mindig együtt volt, együtt fagyoskodtak
a szélben, és hidegben.
A tojó ült az üres fészken, társa pedig hűségesen állt mellette, és vigyázott rá rendületlenül.
A következő képen láthattuk, hogy a sérült anyamadár már meghalt, feküdt
a földön, ráborulva szeretett fészkére.
Az utolsó képsoron már az volt, hogy a gondosan vigyázó, élelmet hordozó,
hűséges párja is a földön hever a fészek mellett , elpusztulva , félig betemetve
a hó által.
Tollaikat fel felborzolta a hideg téli szél.
Amikor ez történt, még a betegsége elején volt a feleségem, de rögtön tudtam, hogy mi
vár rám. Egy sugallat, érzés, vagy üzenet által kaptam meg föntről a feladatomat.
Nem tudtam, csak sejtettem, éreztem, hogy nagyon nehéz idők várnak ránk.
Azóta folyamatosan próbáltam felkészülni a rettenetes nehéz évekre.
De fel lehet készülni erre?
Így kaptam meg az erőt, hogy egyetlen egy másodpercre sem jutott eszembe az,
hogy nem maradok mellette.
Az utolsó pillanatig vele voltunk, én zártam le a csodálatosan szép zöld szemeit.
Mericske Zoltán
Feltöltve: 2014.08.17.
