K. Adrienn 39 éves, születése óta csonttörékeny, gyermekkorától kerekes székben él. Arcán nyoma sincs keserűségnek, lényéből békés derű fakad. Tekintete azonban azt is elárulja, hogy hosszú volt az út, amely ehhez a mély, belső békéhez vezetett.
– Mesélne az életéről, mivel foglalkozik?
– A hittudományi főiskola után egy Alapítványnál dolgoztam, hittan-foglalkozásokat tartottam és én magam is dolgoztam az Alapítvány egyik műhelyében. Közel került hozzám a segítő hivatás. Sok embert meghallgattam, és próbáltam nekik támaszt nyújtani.
– Megszületett Önben a vágy, hogy másokat is egy „felfedezett forráshoz” vezessen?
– Igen, igyekeztem – nevet. Az Alapítvány után sokáig dolgozhattam egy állatkertben, ami nagyon nagy ajándék volt számomra Istentől. Egy régi vágyam teljesült ezzel. Isten elképesztő, őrült álmaimat váltotta valóra… az egyik ilyen az állatkert volt. Gyerekkoromban etológus szerettem volna lenni, ez nem valósult meg, mégis megélhettem, hogy mintegy „kerülő-úton”, ajándékként évekig foglalkozhattam az állatokkal. Gyűrűsfarkú makikat és ormányosmedvéket szelídítettem. És persze embereket is próbáltam szelídíteni, ha hagyták…- mondja mosolyogva.Nagyon nagy élmény volt, hogy miután sokáig köztük voltam, a kis majmok egyszer csak egészen közel jöttek, és hagyták, hogy megsimogassam őket… Rájöttem, hogy Isten is ezt teszi velünk: beül a mi korlátaink közé, és pusztán ott van és szeret. Nem erőszakol ránk semmit, önmagát sem, hanem magához szelídít. Egyszerűen velünk van, és előbb-utóbb csak megnyílik a szívünk…
– Nagyon szép ez a hasonlat!
– Igen, azt hiszem sokat tanultam ott a türelemről meg a várakozásról. Azt gondolom, így kell jelen lennünk az emberek mellett is, segítőként, vagy akár a lelkigondozás terén is.
Még sokkal mélyebb vágyam volt, hogy barátokra leljek a hitben.
– Megadatott, hogy találkozzék „Isten embereivel” ?
– Igen, és ez is egy nagyon régi mély vágyam beteljesülése. Hála Istennek, lassan 20 éve, hogy szorosabb testvéri kapcsolatban lehetek egy szerzetesrend tagjaival. 5 évvel ezelőtt pedig megadatott, hogy egy hosszabb időt a szerzetes testvéreimmel tölthettem, egy olyan helyen, ahol a körülmények is adottak voltak ehhez. Nagy megtérést hozott ez a két hét számomra. Felkeltem hajnalban, mint ők, velük imádkoztam, velük étkeztem, amikor dolgoztak, én is dolgoztam, vagyis teljesen az ő napirendjük szerint, az ő életüket éltem. Nem történtek velem látványos dolgok, nem voltak különleges spirituális élményeim, inkább azt éltem át, hogy az élet, amit ott élek, természetes számomra, és otthon vagyok benne. Egyfajta szelíd felismerés, ráeszmélés volt ez, ami mély belső változást hozott az életembe.
– Megosztaná velünk, hogy miben áll ez a változás?
– Mióta hazajöttem, tehát öt éve, azt az életet élem, amit ott megtapasztalhattam. Egyfajta szerzetesi életet, amit az imádság és a munka ritmusa határoz meg. Isten jelenlétében és Vele együtt megélt életet. Konkrétan a napi szentmisét, és kb. napi 3 óra imát jelent ez, beleértve a csendes, szemlélődő imát és a zsolozsmát – ami az egyház hivatalos imádsága, és nagyrészt zsoltárokból áll -, valamint a rózsafűzért. Előtte is ismertem a zsolozsmát, vagyis az imaórák liturgiáját, de ott lett nagyon fontos nekem. Az imádság számomra nem egy kötelesség teljesítése, hanem olyan, mint a víz, a levegő, vagy az alvás. Az életet jelenti számomra.
– Az Isten embereivel való barátság és az abból fakadó, imával átszőtt élet fontos erőforrásává vált.
– Igen. Valójában a legfontosabb forrás mindezek mélyén a Jézussal való személyes kapcsolat.
– Mit jelent ez az Ön számára?
– Nehéz ezt szavakba foglalni… Nélküle, őszintén, nem tudom, hol lennék. Sok minden nehézség történt az életemben. Egy mély, belső magány nyitott meg a Vele való Találkozásra. Mindig is volt bennem egy nagy űr – ehhez sok minden hozzájárult, például az, hogy sokat voltam egyedül gyermekkoromban. Azután a családi életünk sem volt felhőtlen. Persze, most már tudom, hogy nem pusztán a körülményeken múlnak a dolgok. A mi egyéni törékenységünk, érzékenységünk miatt egy-egy más számára jelentéktelen dolog nekünk akár elviselhetetlenné is válhat… Azon túl, hogy ténylegesen egyedül voltam, sok minden tartotta fenn ezt a belső magányt. Volt azonban pozitívuma is: egyrészt egy nagyon intenzív belső világom lett, amelyben sok komoly kérdés született. Egész fiatalon elkezdtem foglalkozni a világ, és a dolgok értelmével, és a saját helyemmel a világban. Az Istennel való kapcsolatom is fokozatosan alakult e magányban. Voltak persze mérföldkövek: Jézus-filmek, vagy egy Biblia, amit egy református lelkésztől kaptam, és nem tudtam letenni. Aztán a gimnázium kinyitott a világ felé, s ezzel együtt sok küzdelmet is adott. Sokféle ezoterikus áramlattal találkoztam, melyek némelyike vonzó volt számomra. Azt hiszem, az is Isten ajándéka volt, hogy nem tudtam ezekben megtalálni, amit kerestem. Éreztem, hogy nem ez az igazság. Maradt valami belső nyugtalanság bennem, és a magány, ami tovább vitt, további keresésre ösztönzött. Sokan voltak körülöttem, de mégis magányos voltam. Megtapasztalhattam az elutasítottságot, a társtalanságot, a belső magyányt, a csalódást és a keresést. Így talált meg engem Isten. Ezen a mélyponton. Mindig nyitott voltam a zenére. Nagyon szerettem, és rengeteg zenét hallgattam kamasz koromban. Mintegy gondviselés szerűen egyszer egy diáktársam autójában egy szép zenét hallottam. Kölcsönkértem a kazettát, mert nagyon megragadott a következő dalszöveg: „Hány sóhajom semmivé lett, mégis lélegzem tovább”. Amikor hallgattam, olyasmit éltem át, hogy van előttem egy nagy fekete függöny, és azt egyszer csak eltépik… és beömlik a fény. Éreztem, hogy Valaki mellettem van, jelen van a szobában, és ez a Valaki szeret. Ő tart meg engem, tartott mindig és mindig meg fog tartani. Ezt értettem meg belső bizonyosságként, egy egyszerű dalszöveget hallva… Addig csak kerestem Istent, de akkor találkoztam Vele. Megmutatta magát, és onnantól fogva tudtam, hogy létezik, és szeret. Kíváncsi lettem, hogy vajon mi is a kereszténység. Sok mindent olvastam ezután, aztán, mintegy belső indításra megkeresztelkedtem. Ami Jézushoz ez után még közelebb vitt, az Ő valóságos jelenlétének megtapasztalása volt. Ahogy egy kis kápolnában életemben először – anélkül, hogy ismertem volna az egyház tanítását az Eukarisztiáról – ránéztem a kis fehér ostyára, tudtam, hogy Jézus jelen van benne. Nagyon fontossá vált számomra, hogy Ő valóságosan jelen van közöttünk az Oltáriszentségben. Attól fogva alig vártam, hogy elsőáldozó legyek, hogy magamhoz vehessem Őt. 18 éves voltam akkor.
Akkor kezdtem el beszélgetni Vele, és ez a beszélgetés azóta is tart. Nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne adnék Neki naponta egy hosszabb, minőségi időt, mert nem tudnék úgy létezni.
– A Vele való kapcsolat a legfontosabb forrás Önnek. Említette, hogy nagyon fontos a barátság, közösség megélése is. Részt vesz-e közösségi alkalmakon?
– Igen, de ennek ellenére most kicsit úgy élek, mint egy remete. Nem azért, mert erre vágytam, hanem, mert így hozta az élet. Isten megengedte, hogy „a pusztában éljek”.
– Az életkörülményei, és a helyzete miatt tapasztalja ezt?
– Igen, ezzel együtt persze van olyan közösség, ahová járok. Az ebből fakadó forrás fontos számomra, de nem cél. Nagyon fontos megélni ezekben a kapcsolatokban, hogy én értük élhetek.
– Az istenkapcsolat által a magány és a nem választott „remeteség” is értelmet nyer.
– Igen, ez nagyon fontos, de az is lényeges, hogy ezzel együtt megmarad a fájdalom. Az értelem meglelése enyhülést ad, és megtart, de a magány nagyon fájdalmas marad. A Forrás bennünk fakad, és erőt ad a gyengeségben a szeretethez, akkor is, amikor mi képtelenek lennénk rá.
– Erőt ad, hogy ki tudjunk lépni önmagunkból?
– Igen, hogy ki tudjak lépni, egy nagyobb szeretet felé. Amiből igazán meríthetek, azok a pillanatok, amikor Jézus szeretetét megtapasztalhatom. Soha senki nem lesz képes úgy megérteni, úgy ismerni, szeretni, és úgy hűségesnek lenni hozzám, ahogy Ő. Megtartani bármilyen helyzetben, mint Ő. Nagyon sokszor átélem, hogy amikor igazán találkozom Vele, akkor lehetek igazán önmagam. Az imában Ő maga tesz fokról-fokra önmagához hasonlóvá, és egyben igazi önmagammá.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.07.31.
