– részlet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia „A boldogabb családokért” körleveléből –
57. A társadalommal és az emberrel foglalkozó tudományokban ma sokféle nézet lát napvilágot az emberről és társas kapcsolatairól. Ezek között egyre szélesebb körben elterjedt az egyén és a közösség perszonalista, személyközpontú felfogása, amelynek alapvető vonásait az egyház is magáénak vallja, és szívesen tekinti azt a családdal és a házassággal kapcsolatos keresztény felfogás egyik kiindulópontjának.
58. Az emberi személynek két arculata van. Egyrészt önálló, senki máshoz nem hasonlítható, helyettesíthetetlen, autonóm egyed, aki védi önállóságát, és önmaga kibontakoztatására törekszik. Másrészt olyan öntudatos és szabad lény, aki csak a többi személlyel együtt találhat önmagára: szabadsága a szeretetben, léte az együtt-létben válhat teljessé. Természetéből adódik, hogy lénye kiteljesítéséhez fizikai, szellemi és lelki téren egyaránt rászorul másokra. Magába zártságát csak egy társ, egy „Te” tudja feloldani, aki által valóban „Én”-né, tudatos személlyé válhat. Énje, egész benső valója csak a többiekre nyitottan, önmagát ajándékozva tud igazán kibontakozni. Ez az „Én”-től a „Te” felé tartó, saját önös magából kilépő szeretet nem egyszerűen a kölcsönös érdekekre, az „adok-veszek” törvényére épít, hanem a másikat állítja a középpontba. Az igazi szeretet odaadó: elsősorban a másikra figyel: neki akar örömet szerezni, nem önmagának. Örömét találja abban, hogy örömet okozhat, nemcsak figyelmességeivel, ajándékaival, gyengédségével, hanem önmagával, egész lényével.
59. Az individualista szemlélet nincs tekintettel arra, hogy az ember önállósulása, másoktól való függetlenedése nem teszi teljessé személyiségét: ehhez társakra van szüksége. Azáltal válunk önmagunkká, hogy másokkal kapcsolatot létesítünk, tartósan segítünk azoknak, akiknek szükségünk van ránk, és elfogadjuk mások segítségét. Hamisnak bizonyul az a korunkban elterjedt szemlélet, amely szerint a személy kizárólag önmagát meghatározó, autonóm egyéniség, aki folytonos harcban áll a többiekkel azért, hogy saját érdekeit érvényesíteni tudja, és független maradjon tôlük. Sokan csak akkor tapasztalják meg individualista életmódjuk csôdjét, amikor már önellátásra képtelenné válnak. A betegségben, öregségben kiderül, mennyire rászorulunk másokra.
60. Az ember közösségi lény: rá van utalva embertársaira. Mély vágy él benne a szeretetre és a megbecsülésre. Igényli, hogy legyen valaki, akivel kölcsönösen szerethetik, tisztelhetik és támogathatják egymást. Szeretne otthon lenni valahol, valakivel, az intim egymáshoz tartozás gyengéd és oltalmazó, felszabadult légkörében. Vágyódik a biztonságra: arra, hogy feltétlen bizalommal bízhassa rá magát valakire, olyan kölcsönös és tartós kapcsolatban, amely fölötte áll az érzelmi-hangulati hullámzásoknak. Szüksége van a személyes szabadságra és értékeinek kibontakoztatására. E folyamatban a másik embert nem eszköznek használja, hanem magához hasonlóan értékes és helyettesíthetetlen személynek tartja.
Legteljesebben a harmonikus házasság tudja biztosítani azt a környezetet, amely egyszerre véd és kibontakozásra ösztönöz: egy férfinak és egy nőnek tartós és termékeny életszövetsége, amely a szeretetükből származó gyermekek világra hozatalában és fölnevelésében teljesedik ki. Ebben a kapcsolatban a házastársak kölcsönösen és végérvényesen elfogadják egymást: rábízzák magukat – részben még az önmaguk feletti rendelkezés jogát is – a másikra, és felelősséget vállalnak egymásért. A házastársakat egész lényüket átfogó személyes szeretet kapcsolja egymáshoz, amelyben annak minden formája helyet talál és kiteljesül. Tartalmazza az erotikus és a szexuális szeretetet, az érzelmekkel teli, közös célokra és vonzódásra épülő baráti szeretetet, végül pedig a másik iránti elkötelezett, odaadó szeretet is. A boldog házasság feltétele az, hogy megvalósuljon benne mindhárom fajta szeretet – talán az idő függvényében változó mértékben és intenzitással.
61. A kultúrák többségében a személy egyik természetes élettere a család. Bármilyen külső és belső átalakulásokon ment is keresztül a család intézménye, mégis az egyének és a társadalom életének legfontosabb és legszemélyesebb sejtje maradt minden korban és kultúrában. Másként fogalmazva: társas természetünkhöz tartozik az, hogy a férfi és a nő a nyilvánosság által is elismert házasságban él egymással. A család szerepváltozásait nem tekinthetjük csupán értékvesztésnek, az egykor volt „ideális” állapot fokozatos leépülésének. Minden változás és válság ellenére a házasság és a család nélkülözhetetlen az ember életéhez és boldogulásához.
A gyermeknek itt van a legnagyobb esélye a harmonikus felnőtté válásra. A gyermek és a serdülő a leghatékonyabban a család légkörében tanulhatja meg a társadalmi beilleszkedést, a mások iránti megértést, a közös élményekben való osztozást, a közös célokért való együttműködést. A felnőttek személyiségének kibontakozását és védelmét is itt lehet a legjobban biztosítani egészen a halálukig. A családban-lét tehát nem csupán a felnövő nemzedékek létérdeke, hanem minden emberé. A felnőtt ember a házasságban találhat „haza”. Itt nemcsak fedél van a feje fölött, hanem biztonságra, gondoskodásra és oltalomra számíthat. Házastársa elfogadó szeretetében szabadon és önfeledten bontakozhat ki legbenső énje. Neki sem elég azonban csupán külső „teljesítményt” nyújtania; meg kell felelnie a benső világába hatoló elvárásoknak is. Harmonikus házasság csak akkor jöhet létre, ha mindkét házastárs az egész személyiségét megosztja a másikkal. „Én” és „Te” a házasságban lép olyan szeretetközösségre, alkot olyan „Mi”-t, amely az egészséges és termékeny élet lehetőségét biztosítja nekik és a házasságukban születő gyermekeknek.
Forrás: A boldogabb családokért. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele
a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a házasságról és a családról Magyarországon, 57-61.;
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=157#N11
Feltöltve: 2017.06.11.
