Minden emberi kapcsolatnak, a segítő kapcsolatnak különösen is alapköve a bizalom. Amikor megbízunk valakiben, általában hisszük, hogy a másik a várt módon cselekszik, a dolgok az elvárásainknak megfelelően alakulnak. Az önbizalomról legtöbbször az jut eszünkbe, hogy az a saját képességeinkben, a jövő alakításának képességében való hit. A bizalomnak így legtöbbször valamely bizonyosságban hisszük a gyökerét.
A fizikai törékenység átélése, a betegségből adódó számos bizonytalanság lelkileg is sebezhetőbbé tesz: megrendülhet a beteg önbizalma, mások iránti bizalma, jövőjébe vetett hite. A gondozási helyzetben azonban megtapasztalhatjuk, hogy a bizalom (újra) megszülethet akkor is, ha nincs biztos, kézzelfogható alapja. Szoros kapcsolatban áll a reménységgel, elvezethet minket a nem látható, bennünket meghaladó valósághoz. (Az élettel – élet értelmével kapcsolatos kérdések, saját, világban betöltött helyünk átgondolása, a spirituális dimenzió – például az értelemkeresés útjainak – felfedezése, elmélyítése fontos forrás a bizalomban való növekedéshez.)
Amikor hozzátartozóink ápolóivá válunk, az addigi szimmetrikus kapcsolatunk bizonyos tekintetben aszimmetrikussá válik: a beteg függő helyzetbe kerül: betegsége miatt akár fizikai létéhez is támaszra szorul, olykor a legalapvetőbb dolgokban is szüksége van ránk. Az „alárendeltség”, ráutaltság elfogadása különösen akkor nehéz, ha a beteg számára fontos volt az aktivitás, a teljesítmény, a munka. Törekedjünk arra, hogy az önállóság elveszítése csak részleges legyen: mindenben, amiben lehet, hozzátartozónk megőrizhesse autonómiáját. Ugyanolyan fontos az is, hogy elfogadjuk gyengeségeit, új határait, ne várjunk el teljesíthetetlen dolgokat tőle – reális állapotáról rendszeresen konzultáljunk kezelőorvosával.
A beteg irántunk való bizalmának kiépítéséhez, megerősítéséhez fontos a hitelesség, és a kompetencia megtapasztalása: szavaink és cselekedeteink egységének, a kiszámíthatóságnak, a következetességnek, a segítségnyújtás területein való jártasságunknak tapasztalatai mind táplálják a beteg bizalmát irántunk. A bizalom befogadóiként erősödhet bennünk a felelősségtudat, ami elősegíti elköteleződésünket a kapcsolatban.
Némileg mindkét félnek biztonságot ad, ha a betegség és az ápolási időszak hossza kiszámítható, hiszen így a beteg csupán ideiglenesen veszíti el korábbi, családban/munkában betöltött helyét. Nagyobb súlyú a szerepek megváltozása, ha a betegség ideje, kimenetele nem belátható. Sajátos és még nehezebb út áll előttünk, ha az ápolási időszak egyben hozzátartozónk életének utolsó szakasza, így az elvesztésére való felkészülés is.
Mindkét fél könnyebben megtalálja és elfogadja helyét az új adottságok között, ha a legalapvetőbb emberi szükségleteinek kielégülése továbbra is biztosított – ezek megtapasztalásához is nélkülözhetetlen a bizalom – : hogy tudjunk szeretetet adni és kapni, értékesek legyünk önmagunk és a másik (illetve a környezet) számára. A kölcsönösség megélésének lehetősége elfeledtetheti az aszimmetriát, oldja a kiszolgáltatottság érzését.
Az új, gondozási élethelyzetben, az újra-formálódó kapcsolatban már adott egy „bizalmi tőke”, de a segítő helyzetből adódóan nekünk, „családi gondozóknak” is szükségünk van ennek erősítésére, ápolására. Különösen is fontos ez, ha a beteggel megélt kapcsolatunkban régi, meg nem oldott vagy elfedett problémák vannak. Az új helyzet által ezek előtérbe kerülhetnek – azonban ez egyben felkínálja a kapcsolat megújításának lehetőségét is.
A bizalom nemcsak a beteg, hanem a segítő számára is komoly kihívás: hinni a gyógyulásban, abban, hogy a beteg újra megtalálja helyét a világban, megleli a harmóniát akár gyógyíthatatlanul is, és kifejezni ezt a hitet anélkül, hogy teljesíthetetlen elvárásokkal, vagy épp irreális ígéretekkel egészítenénk ki, nem könnyű feladat. Az őszinte beszélgetések, egymásnak adott visszajelzések irányt mutathatnak és megerősíthetnek a bizalom közös útján, ám ha a gondozási helyzet miatti lelki nehézségekkel nem tudunk megbirkózni, szükséges segítő szakember – például pszichológus támogatása is.
A bizalom építésében támogathat a belső erőforrásokhoz való rendszeres visszatérés is. Erőforrásainkat növelhetjük például az önmagunkra szánt idő és töltődés különböző formái által, de ugyanilyen lényeges az önismeretben való növekedés (pl. élethelyzetünk, életutunk rendszeres áttekintése az önreflexió és segítő szakember támogatásával, vagy önismereti csoportban). A preventív és megküzdési stratégiák megismerése-elsajátítása, a szakmai és családi gondozói kompetenciáink, jártasságunk fejlesztése szintén megerősít az új, gondozói szerepben.
Saját életutunk, tapasztalataink hatnak arra, hogy mennyire tudunk bízni, ugyanakkor a fejlődés lehetősége is mindig adott számunkra.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2013.09.30.
