El camino: a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető zarándokút, melyet a 10. század óta járnak többnyire gyalogos zarándokok. El camino: Európa kulturális útvonala, az EU kulturális öröksége, EU-s pályázatok tucatjaiból jól kiépített útvonal- és szálláshálózat. El camino: több száz kilométer kihívás, kaland, kelta misztika és ezoterikus energiák. El camino: Shirley MacLaine, Paulo Coelho, Tolvay Ferenc milliós példányszámú bestsellerei. El camino: sárga nyilak és kagylók útjelző táblán, vendéglőn, pólón, üdítő-automatán. El camino: az unokaöcsém tavaly volt, a szomszédasszonyom pedig most készül. El camino: egyszer majd én is elmegyek, ha lesz hozzá elég pénzem és szabadságom …el camino: egy lehetőség arra, hogy külső utad olyan belső úttá váljon, mely közelebb visz önmagadhoz.
1. rész
Meghívás – kihívás a szabadságra
Amikor 2005 nyarán először vágtam neki a caminónak, az egyik első és meghatározó élményem a legelső zarándokszálláson az volt, hogy hihetetlen milyen sokan és sokfelől jöttünk: Dél-Amerikától Japánig, 15 éves kamasztól a 75 éves nagymamáig, szemlélődő buddhistától az extrém sportolóig a legkülönfélébb emberek járják a caminót, de legalább egy közös van bennük: mindnyájan Santiagoba tartanak és mindnyájan keresők. Keresnek valamit vagy valakit, ami eddig hiányzott az életükből. 2005 óta már sok zarándokúton jártam (Gyöngyök Útja, magyarországi Szent Jakab út, Mária Út, Szent Erzsébet út…), de mindegyik zarándoklatom egy hívással kezdődött. Meghallottam, hogy valami – nevezzük belső hangnak, megérzésnek vagy isteni sugallatnak – azt mondja bennem: itt az idő, hogy útra kelj! Volt, amikor össze tudtam kötni ezt a belső sürgetést egy adott élethelyzettel (munkahelyi krízis, vagy szakítás), de előfordult, hogy csak utólag értettem meg, miért is kellett elindulnom egy úton. A legelementárisabb hívás és tapasztalat persze a legelső volt, azóta már sokkal könnyebben hallom meg és merek nekivágni, amikor hív az Út.
2005-ben egy kolléganőm beszélt először az el caminóról és hívott, tartsak vele a nyáron erre a négyhetes kalandra. Megszólalt bennem az a bizonyos belső hang, de akkora félelmekkel társult, hogy ezután több hónapos vívódás következett. Elsősorban az út fizikai kihívásaitól tartottam, mert sosem volt még tízkilós hátizsák 28 napig egyfolytában a hátamon. Amikor sikerült elengednem a félelmet, mert rájöttem arra, hogy úgysem tudok felkészülni minden nehézségre, ami rám várhat, és kimondtam az igent, valami hihetetlen nyugalom töltött el. Ez volt az első jel, hogy jól döntöttem. Azóta már sokszor megéltem, hogy van, amikor úgy kell döntenünk, hogy teljességgel beláthatatlanok a következmények, mégis mernünk kell igent mondani az ismeretlenre: csak így nyerhetjük el ráhagyatkozásunk ajándékát, az igazi, belső szabadságot. A zarándokút nehézségei persze nem váltak köddé azáltal, hogy igent mondtam rájuk, de megkaptam hozzá azt az új látásmódot, hogy jelként, tanító üzenetként tekintsek még a rossz dolgokra is és így – hihetetlen érzés volt! – bátorság, remény és hála töltött el a csalódás, dühöngés és kétségbeesés helyett. Az út felétől folyamatosan fájt a lábam, de éreztem, hogy mindig megkapom az erőt a folytatáshoz és mi volt ez a szenvedés ahhoz a végtelen szabadság-élményhez képest, hogy távol az otthoni kötöttségektől, korlátoktól, itt, az úton nincs más dolgom, mint menni és figyelni a természetre, önmagamra, a jelekre. Az Út megtanított, hogy csak úgy élhetek teljes életet, ha időről-időre ki tudok lépni jól berendezett, biztonságot adó csigaházamból, mert az igazi Élet, belső szabadság, új felismerések, elengedések és gyógyulások az ismeretlen úton várnak.
Feltöltve: 2017.08.31.
