Szülőnek lenni egyike az élet leggyönyörűségesebb élményeinek – írja Csíkszentmihályi Mihály, amikor számba veszi az emberi életet boldoggá tevő tényezőket.(1) Hasonlóan gondolkodnak a testi-lelki-spirituális jóllét feltételeit vizsgáló szakemberek, akik kutatásaikra támaszkodva állítják, hogy a szülőség hozzájárul a szülők pszichológiai és spirituális jóllétéhez.(2) A szülőség egyike azoknak az életfeladatoknak, amelyek elősegítik a személyiség magasabb fejlődési szintjének elérését, a komplexebb gondolkodás kialakulását és a pszichoszociális fejlődést.(3) A szülőség értelmessé teheti az életet, egyike lehet azoknak az önmegvalósítási utaknak, amelyeken a személyiség igaz valója kibontakozik. (4) A szülőség utáni vágy mélyen beivódott az emberbe. Ezt a sürgető, az élet valamelyik szakaszában szinte mindenkiben elevenné váló igényt Erikson a generativitás fogalmában fogja össze, amely szerint az élet egyik legfontosabb feladata a részvétel a következő nemzedék létrehozásában, gondozásában és életének jobbá tételében. (5)
Mégis azt kell mondanunk, hogy a szülőségre elsősorban a gyereknek van szüksége, és nem a
felnőttnek. Ahhoz, hogy egy gyerek egészségesen fejlődjön, beépüljön az őt körülvevő közösségbe, olyan érzelemmel telített, szoros kapcsolatokra van szüksége, amelyekben biztonságot, feltétel nélküli elfogadást, befogadottságot és középpontban létet tapasztal meg.
De vajon szükséges-e szülőségről beszélni? Nem lenne elég az anya, illetve az apa szerepét vizsgálni? Ma már tudjuk, hogy nem. Korábban a fejlődés- és gyermekpszichológia a család gyerekre tett hatásainak vizsgálatakor elsődlegesen, hosszú ideig szinte kizárólagosan az anya szülői szerepét kísérte figyelemmel. Számos vizsgálat, elmélet született a korai anya-gyerek kapcsolat alakulásának feltételeiről, formáiról. Óriási kutatási és tapasztalati anyag gyűlt össze az anyaság minőségének hatásairól. Az anya kiemelése a szülőpárból azonban számos tévedéssel is járt. Az anyát többek szerint a „vádlottak padjára” állították, amikor felelőssé tették olyan betegségek kialakulásáért, mint az autizmus és a skizofrénia. Azóta bebizonyosodott, hogy ez tévedés.
Ugyanakkor a válások számának drámai megnövekedése következtében kialakult egyszülős, legtöbbször apa nélküli családok nevelési nehézségei, illetve az e családokból kikerülő gyerekek gyakori deviáns életútja felhívta a figyelmet az apa nevelő szerepének jelentőségére. Később a családterápia és a családműködés rendszerszemléletű megközelítésének eredményei segítettek a szülőpár nevelési egymásra utaltságának, együttes felelősségének felfedezésében, és a szülői alrendszer sajátosságainak feltárására ösztönöztek.
A SZÜLŐSÉG FOGALMA
A szülőség meghatározása nem egyszerű feladat, pedig valamiképpen mindenki tudja, mit jelent ez a fogalom. Nemcsak pontos definíciója nincs, hanem sok nyelvben még a megfelelő szó is hiányzik e sajátos kapcsolati és tevékenységforma megragadására.
A szülőség kifejezés számunkra is suta, új keletű szó, amely sok embernek idegenül hangzik.
Ugyanakkor a közgondolkodásban is gyakran használt fogalom az anyaság, az apaság vagy a
szülői szerep, melyeknek nagy szakmai irodalmuk van. Ezekkel kapcsolatban azonban az anya és az apa egymástól eltérő viszonyulásait és feladatait hangsúlyozzák, és valahogy elvész a szülőség kapcsolati kontextusának, együttműködő jellegének jelentősége.
A szülőség optimális esetben két személy, az apa és az anya nevelési szövetsége, összehangolt tevékenysége és közösen osztott, önkéntesen vállalt felelőssége a gyerek fejlődéséért, biológiai, pszichológiai és spirituális jóllétéért.
A szülőség – megint csak optimális esetben – beágyazódik egy szoros érzelmi, hosszú távú elkötelezett párkapcsolatba, amely keretet ad a különböző motivációk, elvárások összehangolásának, a gyerekhez és egymás szülői gyakorlatához való viszonyulások és nevelési gyakorlat egyeztetésének.
A szülőség a felnőtt ember egyik legfontosabb, sok követelményt állító, összetett, felelősségteljes és élethosszig tartó feladata, amely szoros kapcsolati hálóban működik, és intenzív érzelmek és élmények forrása.
A fentiek mellett fontos kiemelnünk a szülőség felfedezés- és együttfejlődés-jellegét. A gyermek fejlődésével, a róla szerzett, megosztott, tudatos tapasztalatok növelik a közös nevelési tudást és erősítik a nevelési szövetséget.
(folytatjuk)
Forrás: Horváth-Szabó Katalin: A szülők nevelési szövetsége: a szülőség. Embertárs folyóirat, 2006:2, 100-109.
(1) Csíkszentmihályi M.: Flow. Budapest, 1997, Akadémia.
(2) Ryff, C. – Singer, B.: From social structure to biology: Integrative science in pursuit of human health and well-being. In Snyder, C. – Lopez, S. (Eds.): Positive psychology. Oxford, 2002, Oxford Univ. Press., 541–555.
(3) Demick, J.: Parental Development: Theory and prctice. In Mosher, R. – Youngman, D. – Day J. (Eds.): Human Development Across the life span. London, 1999, Praeger, Wespert, 23–31.
(4) Horváth-Szabó K.: Az önmegvalósítás útjai valláspszichológiai aspektusból. In Benda J. – Deák V. H. – Pákozdi I. (szerk.): Látó szívvel. Budapest, 2006, Vigilia, 631–653.
(5) Erikson, H.: Gyermekkor és társadalom. Budapest, 2002, Osiris.
Feltöltve: 2017.05.31.
