VI. A MODERN KÓRHÁZI LELKIGONDOZÁS KEZDETEI
A modern kórházi lelkigondozás története az 1920-as években, az Amerikai Egyesült Államokban kezdődött. Anton Theophilus Boisen (1876–1965) lelkipásztor ösztönzésére orvosok és lelkigondozók esetmegbeszélő csoportot hoztak létre. Ökumenikus alapokról kiindulva azt keresték, hogyan tudnának együttműködve hatékonyabban a betegeik segítségére lenni. Boisen a lelkigondozást valláslélektani alapokra akarta helyezni, célja a tapasztalati (empirikus) teológia, arra törekedve, hogy a természettudományok és a szellemtudományok kutatási módszerei kiegészítsék egymást. Megfigyelte az egyes pszichiátriai betegségek és bizonyos vallási tapasztalatok közötti összefüggéseket, a vallási tapasztalatok gyógyító vagy patologizáló hatását. Meggondolásai mögött megértéstani (hermeneutikai) feltevés rejlik: az ember szenvedése értelmezhető és megérthető. A lelkigondozónak meg kell tanulnia az emberi szenvedést „mint élő emberi szöveget” (living human document) olvasni. A szervezett egyház lelkigondozása tehát segítséget tud nyújtani a krízisbe került embernek, mivel a krízis a bűntudat, a megbocsátás, a megbéklyózó kötődésektől megszabadulás vágyának, az önmagunktól elidegenedésnek a kérdésköreihez kapcsolódik. Az ilyen segítségnyújtáshoz nélkülözhetetlen a lelkigondozó és a lelkigondozott közötti jó személyes kapcsolat, amelynek alapja nem a félelem, hanem a szeretet és a kölcsönös tisztelet. Így bővülhet az egyén szabályrendszere, és eljuthat a megbékéléshez Istennel és a világgal, s ebben segíti a gyülekezettől jövő támogatás is. A fejlődés következő lépcsőfokát jelentette Richard Clarke Cabot (1868–1939) és Russell Leslie Dicks (1906–1965) Ministry of the Sick (A betegek szolgálata) című, a klinikai lelkigondozás első klasszikusaként emlegetett művének megjelenése 1936-ban. A szerzők – egy orvos és egy lelkigondozó – gondolatmenetében pasztorálpszichológiai paradigmaváltás figyelhető meg: az interdiszciplinaritást (tudományköziséget) már nem kompromisszumnak, hanem teológiai döntésnek tekinti:
– A betegség olyan egyéni módon jelentkező jelenség, mely beletartozik a Teremtő művébe.
– Az emberben, mivel Isten teremtménye, benne él a gyógyulás ereje.
– Az orvos és a lelkigondozó a gyógyító csapat önálló, de önállóságukban is együttműködő tagjai, valamennyien Isten gyógyító erejének segédei.
– Mindkettőjük feladata az, hogy a beteg rejtett növekedésének folyamatát felismerjék, felfedezzék, hogy hol akar megjelenni annak gyógyító ereje, és ezt támogassák.
– A lelkigondozó érdeklődésének a beteg élettörténete felé kell fordulnia, mivel mind a betegség, mind az egészség az ember teljességére vonatkozó jelenségek.
– A lelkigondozó, aki a krízis idején találkozik a beteggel, közösséget vállal vele, és a krízist a személyes növekedés esélyévé akarja formálni.
– Ez akkor valósul meg leginkább, ha a lelkigondozó „ott kezd hozzá munkájához, ahol a beteg éppen elérhető”. (6)
– A lelkigondozói kapcsolat nem fog függőséghez vezetni, ha lépten-nyomon tudatosul a lelkigondozóban és a betegben, hogy jelen van egy harmadik személy is, Isten.
Carl R. Rogers (1902–1987) nem direktív, személyközpontú pszichoterápiája (1942) újabb impulzust adott az amerikai – és később az európai – lelkigondozás fejlődésének; a lelkigondozói beszélgetés napjainkban is meghatározó alapmagatartásává vált a rogersi elméletre és gyakorlatra építő nem direktív segítőbeszélgetés.
– folytatjuk –
(6) A kliens élettörténetének, nehézségeinek azon a pontján, amelyet ő megnyit, felkínál a lelkigondozó számára.
Forrás: Embertárs folyóirat, 2009:2. Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2016.01.17.
