Hans-Christoph Piper:
„Testvér, vagy ellenség a testem?
A körülöttünk levő dolgok általános idegensége és elidegenedése nem áll meg a saját testünknél. Ha lázunk van, fülünk olyan zörejeket is idegenkedve hall, amelyek különben régi jó ismerőseink. Sőt mi több, olyasmiket is, amilyeneket egészségesen egyáltalán nem is észleltünk: vérünk suhanását és pulzusunk lüktetését (mintha egy kis készülék ketyegne fáradhatatlanul a kispárnánkban). Szemünk pedig olyan dolgokat lát, amik az egészségest csak fejcsóválásra indítják: nyugtalanító, fantasztikus alakokat a tapétamintában. Kezünk ernyed, elvékonyodik, sápadtságából kiütköznek a kékes hajszálerek, lábunk is felmondja a szolgálatot. Rá sem ismerünk magunkra. Testünk hűtlen lesz hozzánk. Egy orvos így fogalmazza ezt meg: „Normális körülmények közt a szívünket éppúgy nem érezzük, mint a beleinket, pedig mindkettő folyton mozog. Ily módon élünk meghitt viszonyban testvérünkkel, a testtel. Megbízhatósága és szolgálatkészsége jó hangulatot kelt bennünk, egészséges, szabad, jóleső érzésben részesít. Ha észrevesszük a szívünket, az megtöri a bizalmi viszonyt, a testvér ellenség lesz, szembenálló féllé válik, amelyet bizalmatlanul figyelünk, és tartunk tőle.”
Ehhez járul hosszabb és súlyos betegség esetén a másoktól való függőség. Egészségesként a saját kezünkben vagyunk. Mi határozzuk meg, mivel teljék a nap, magunk öltözködünk, foglalkozunk testünk ápolásával, döntjük el, mit akarunk enni, és azt magunk el is készíthetjük; tevékenyek vagyunk, aktívan formáljuk életünket és kapcsolatainkat. A magunk lábán állunk.
S egyszercsak változik a helyzet. Különösképp drasztikusan éli ezt át a kórházi beteg. Mintegy kiadja önmagát a kezéből. Mások rakják, ahová kell, nem mosakszik, mások mosdatják. Az ételt elébe teszik, netalán még etetni is kell. Ha szükségét akarja végezni, a nővért vagy az ápolót kell hívnia. Ahol csak tevékeny, meghatározó és kezdeményező volt, most passzív, s mások segítségére szorul. Egy tapasztalataira, érzéseire visszatekintő páciens szavaival: „Az érintkezések terhelték meg mind jobban saját tehetetlenségemet és passzivitásomat egyre kínosabb érzésekkel. A legszívesebben egyáltalán nem is ettem-ittam volna semmit; gépiesen csak elfogyasztottam, amit elém tettek. Még kínosabban érintett az a tény, hogy képtelen voltam egyedül elvégezni szükségemet, hogy engem másoknak kellett emelni, az ágytálat, vagy a kacsát hozzám illeszteni, majd elvenni.” Ésszel föl sem fogható, hogyan szűkül így be a súlyos betegek világa, összpontosul alig néhány érzésre és érzékelésre, s ez a beszorítottság hogy árad szinte mérhetetlenné.
Úgyszólván a zsenge gyermekség korai stádiumába hanyatlik vissza az ember. Egy ideig érezhetjük ezt kellemesnek is: minden felelősséget átvettek tőlünk. Kicsúsztunk ránk nehezedő konfliktusaink markából. Odaadhatjuk magunkat gyengeségünknek, nem tartozunk már semmi teljesítménnyel. Csakhogy másrészt úgy éljük meg ezt, hogy fájdalmas és „kínos”, minthogy azért mégsem vagyunk már apró gyermekecskék, s nem is válhatunk azzá. A „regressziónak” ebben az állapotában az lehet az érzésünk, hogy már-már elvész valami emberi méltóságunkból.”
Forrás: Hans-Christoph Piper: Betegágyon, 12-13., Szolgorg Kiadó.
***
Hans-Christoph Piper írása jól érzékelteti a beteg ember változó viszonyát saját testéhez, és önmagához. Családtagként a legfontosabb, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a helyzetébe, és elfogadjuk: „tépelődései” valóságos nehézségeket, olykor igen mély, és fájdalmas küzdelmeket rejtenek. Ha türelmetlenné válunk, vagy értelmetlennek bélyegezzük kérdéseit, az azt az üzenetet hordozza a beteg felé, hogy nem figyelünk rá, nem értjük meg, és magára hagyjuk őt a nehézségeivel.
A korlátozottság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság élményének elviselését segíti, ha a beteg a lehető legnagyobb mértékben megőrizheti önállóságát – amiben csak lehet, maga rendelkezhet, cselekedhet, amennyire csak képes rá, maga láthatja el önmagát. Sokszor gyakorlati szempontból egyszerűbb, és gyorsabb lenne, ha helyette döntenénk, vagy tennénk meg valamit. Esetleg úgy gondoljuk, azzal támogatjuk igazán, ha amiben csak tudjuk, kiszolgáljuk őt. Valójában a „túlgondozás” mind a beteg, mind pedig a gondozó számára hátrányos út: egyre nagyobb függőséghez és elégedetlenséghez vezet. Szánjunk időt arra, hogy a beteggel közösen alakítsuk ki életterét, napi ritmusát, programjait; amiben nem szükséges, abban ne kiszolgáljuk, hanem támogassuk őt tevékenységeiben, segítsünk neki, hogy tartalmas elfoglaltságokat találjon, és amennyire lehet, ápolhassa kapcsolatait.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.12.06.
