Beszélgetésrészlet és összefoglaló Orosz Árpáddal és feleségével, Anikóval készült interjúból, mely Schäffer Erzsébet: Káprázat az élet című kötetében jelent meg, és olvasható teljes terjedelemben.
Árpád és Anikó 5 gyermeküket nevelik, a férj görög katolikus lelkész, mindig ott élnek, ahova hivatása szólítja őket. Ők vallanak életükről, az egyszerűségben rejlő erőről.
„Sok fajta lény születik a világra, bogártól növényig. Keleten azt mondják, akkora nagy lehetőség embernek születni, mint amikor a százesztendős teknősbéka százévente egyszer feljön a víz aljáról és beletalál a végtelen óceánon úszó fakarikába… Ennyire nagy dolog! – vallja Anikó. – Ebbe belereszket az ember! És ha már megkaptad a lehetőséget, az nagy felelősség.”
Az életük vidéki élet, lovakkal, istállóval. Volt, hogy az éjszaka közepén kelt fel az egész család, hogy megnézzék, hogyan születik a kiscsikó. A gyerekek ilyenkor másnap az iskolában, óvodában lelkesen mesélték, hogyan rágta el a mama-ló a köldökzsinórt.
„Engem a ló gyógyított meg – meséli Árpád. – Mindenféle kifogás miatt, elhelyezett a régi püspökünk messze, Mikóházára. Aztán Bekecsre. Gyomorfájós, depressziós, álmatlan ember voltam akkoriban, nem találtam a helyem. És megismerkedtem Liszkai Ferivel, az állatorvossal. Ő ültetett lóra! S amikor átlovagoltunk néhány nappalt és éjszakát, egyszer csak rám szólt, atyám, kalap nélkül nem megyünk tovább! És akkor belovagoltunk, és megvettük a Búza téren a kalapomat… Minden héten nekieresztettük a lovakat. És visszatért az életkedvem, nem fájt a gyomrom, szabad voltam, mint régen.”
Anikó és férje elmesélésük alapján nagyon más karakterek. Különös, hogy kettejük közül épp Árpád (a pap) a gyakorlatias, Anikó pedig a szellemi ember. Mégis, nagy szabadság érződik körülöttük. Anikó így vall ennek titkáról:
„Azt hiszem, ez már tudatos, de nem így kezdtük. Mind a ketten elég színes egyéniségek vagyunk, és két dudás egy csárdában nehezen fér. Árpi jelmondata: élni és élni hagyni… de azért a gyakorlatban ez nem volt egyszerű. Ő szeretett volna egy konvencionálisabb családot. Én nagyon alázatos vagyok, segítőkész, jól esik szolgálni, akkor, ha nem köteleznek rá. És bár jobban érzem magam a háttérben, szeretem, ha érvényesül az is, amit én értéknek gondolok. … Például az idő. Hogy időt kell adni azoknak, akiket szeretünk… Hogy nem lehet rohanva élni az életünket. Annyi sok teendőnk van az életben, ha csak a papi hivatást nézzük, és akkor ott vannak a gyerekek, a pénzkeresés, mi minden. Az időt odaadni, és olyan időt, ami hasznos, amikor csinálhatnál a világ szemében sokkal értékesebb dolgot is, de most nem csinálod, hanem odaadod, meghallgatod a másikat… Leülsz vele akkor is beszélgetni, amikor neked ezer dolgod lenne… ezt én nagy értéknek tartom. Ha valaki az idejét is oda tudja ajándékozni, meg persze az odafigyelését is.
– Miért kellett ezért harcolni?
Mert fiatalon házasságot köt az ember, jöttek a gyerekek, és egyre jobban elaprózódtunk és sok mindenre kellett figyelni. És általában ki adja oda az idejét, ki éjszakázik a gyerekkel, ki ápolja, ki viszi el sétálni, ki kulcsolja imára a kezét, ki tanítja, hogy kell a porszívót fogni, elmosogatni a poharat – ez mind idő. Ki csinálja általában ezt a láthatatlan munkát… Az olyan szép dolog, amikor van egy család, és a gyerek beágyaz maga után és elmosogat – de ezt nem magától csinálja, hanem valaki megtanította rá. Az, hogy valaki felépít egy templomot, hogy misét mond, hogy prédikál, hogy temet, hogy nótázik és hangulatot csinál egy lagziban – az nagyon látványos. Vannak dolgok, amit csak egy nő tud megtanítani, de focizni például a gyereket ki tanítja meg. Vagy biciklit szerelni… ez is hasznos idő, ezt is oda kell adni… És amellett, hogy valaki anya, még lehet titkos, megvalósítatlan lénye, amit az ember legbelül hordoz és szeretné kitenni a nagy közös asztalra. Hogy az ő gyertyája is világítson… Bár azt is érzem, egyre biztosabban, hogy ha valaki jól végigcsinál, megépít egy párkapcsolatot, vagy ha teljes gyerekeket nevel – annál több nem kell…
A megoldások az egyszerűségben vannak. Egyszerűen kellene élni. Ha bajod van, menj ki az erdőre, ne akarj semmit, és akkor a fák lehajolnak, és elveszik a gondjaidat. Mint amikor kosarat fonsz, szősz, imádkozod a rózsafüzért, egy mantrát, hallod egy patak csörgedezését… Csak úgy. … Nem bonyolult, egyszerű.”
Ezt az egyszerűséget sugározta vissza Anikó és férje Árpád, a beszélgetés során. Életük nem mindig úgy alakult, ahogy tervezték, szerették volna, a hétköznapok pedig bőven rejtettek, rejtenek kihívásokat. De megtanultak szeretetben, odaajándékozott időkkel élni, egyszerűségben.
Jáki Zsuzsanna
forrás: Schäffer Erzsébet: Káprázat az élet! Utak és ösvények. Sanoma Media, Budapest, az idézetek a 251-253., 256., 259. oldalról valók
Feltöltve: 2018.08.21.
