Az Oázis az a hely, ahol meghallgatnak, ahol bármilyen életkérdéssel szívesen várnak, és képzett szakemberek segítségével, újra reménységgel tekinthetünk önmagunkra, a helyzetünkre, az életünkre.
– Hogyan tanulhatjuk meg pozitívan látni az életet a nehézségek közepette is? Korábban említette, hogy a helyszín, a légkör, a segítő találkozás, amelyben Isten szerető jelenlétét is megtapasztalhatjuk, elindíthat a reménység útján. Hogyan lehet „elsajátítani” a reménység tekintetét?
– Amikor segítséget kérünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy valamiképpen elhomályosul bennünk az a biztonságérzet, amit az élethez kaptunk. Hirtelen egy József Attila idézet jutott eszembe: „… hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A másik emberrel való kapcsolat az a tekintet, ami vissza tudja adni számunkra a reménységet, hogy a helyzet, amiben most vagyunk, elfogadható, hozzátartozik az élethez, ki fogunk jönni a sötétségből, el fog hagyni a homály, és utána minden rendben lesz. Hiszem, hogy ez a reménység a kapcsolatokban tud megszületni. Az, hogy egy másik ember teljes figyelmét megkaphatjuk, segít bennünket, hogy újra ki tudjunk nyílni, és megnyíljunk – talán életünkben először – az Isten-Kapcsolat felé is, ahonnan a legfőbb reménység származik. Hogy el tudjuk hinni, hogy értékesek vagyunk. Ez által a kapcsolat által tud megújulni bennünk a remény. Nyilván, ha soha nem tapasztaltuk meg igazán ezt a biztonságérzetet és reményt, akkor az egy-egy alkalmas találkozás nem lesz elegendő arra, hogy újraépülhessen bennünk a belső otthon, ahol találkozhatunk a reménységgel. Ebben a helyzetben viszont az a reménység, hogy érdemes elindulni az úton, megtehetjük az első lépést: tudunk ajánlani olyan helyet, ahol megfelelő kísérést kaphatnak a hozzánk fordulók.
– Aki segítséget kér, másként, megújult tekintettel szeretné látni a problémát – ehhez segít a másik tekintete. Az Ön számára mik a legfontosabb „lelkigondozói eszközök” ezen a közös, „megújulás-úton”?
– Mindenekelőtt az, hogy én is ebből a reményből üljek be a lelkigondozói székbe, tehát a saját istenkapcsolatom élő legyen, és saját magamban otthon érezzem magam. Egyre inkább tapasztalom, hogy a találkozás utáni idő a legfontosabb eszközök egyike: amikor Isten elé visszük mindazt, amit a találkozásban megosztottak velünk, kértek tőlünk.
Én magam is megélem, de sokan visszajelzik számunkra: az, hogy a segítséget kérő egy órán keresztül valakinek a jelenlétét, az osztatlan figyelmét, meghallgatását megkapja, ebben az elmagányosodott, elgépiesedett világban olyan ajándék, ami egészen megújíthatja a saját magunkhoz való viszonyulásunkat is. Az jut eszembe, mintha egy gépies zenét felváltana valamilyen ritmus. Az Élet ritmusa. Az, ahogyan egy lelkigondozó leül beszélgetni, segít megnyitni, kinyitni az utat az Életre. Ilyen módon az Élethez való kapcsolódást tudja ajándékozni a másik ember számára – ami egyébként ott van a másik emberben is, de néha elakad.
– Ebből a hozzáállásból születhet meg, hogy a betérő felfedezi önmagában azt a forrást, ami mindig is ott volt, utat talál saját erőforrásaihoz. Ilyen értelemben nagyon kifejező az „Oázis” név. Az oázis az a hely, ahol egy sivatagban rátalálunk a felfrissülés forrásaira.
– Igen, a „lenni” a „tenni” felett áll. Jelen lenni a másik ember számára, hogy „hazataláljon”.
Tróbert Anett Mária
További információ: https://oazis.jezsuita.hu/
Feltöltve: 2017.03.12.
