ldikó tanúságtételét hallgatva arra gondolok: csodálatos ajándék, ha megadatik, hogy el tudjuk kísérni szeretteinket. Ha úgy tudunk mellettük állni, ahogy Ildikó szavai, őszinte, tiszta tekintete tükrözik: szívvel-lélekkel, álarcok nélkül – erősségeinkkel és gyengeségeinkkel együtt, az utolsó percig támogatva őket, hogy a lehető legteljesebben meg- és átélhessék az életet. Ha megtapasztalhatjuk, hogy a kísérésben mi magunk sem vagyunk egyedül. Ha az út vége közös megérkezés…
Édesanyám elkíséréséről
II/I.
Szembesülés a betegséggel
Édesanyám betegsége kb. 10 éve kezdődött, immunbetegséggel. Okát, várható lefolyását nem tudták. Egy idő után észlelték, hogy a máját kezdte megtámadni, így azt kezelték éveken keresztül. A gyógyszerelés azonban még tovább mérgezte a szervezetét. 2014 januárjában rosszul lett, és kórházba került, de akkor még a körülményekhez képest elég jó fizikai állapotban volt. Az infúzió hatására jobban lett, de az orvos közölte, hogy végstádiumban van. Ezt mi nem akartuk elfogadni, és elhinni, mert úgy láttuk, erősebb ennél. A gyógyszereit újra beállították. Mi is utánanéztünk, milyen máj erősítő gyógyszerek léteznek. Nagyon jó gyógyszereket találtunk, amelyek persze igen drágák voltak – az orvos nem is említette ezeket, de utólag mondta, hogy jó gyógyszerek. Hála Istennek testvérem meg tudta finanszírozni. Ezekkel a gyógyszerekkel egyfajta szintfenntartást értünk el. Édesanyám minimális segítséggel még következő év júniusáig el tudta látni magát, önálló volt. Akkor azonban újra rosszul lett, és kórházba került. Az infúziós kúra hatására megint jobban lett, de nagyon legyengült fizikailag. Felváltva, folyamatosan mellette voltunk a húgommal a kórházban. A nővérek helyett mi csináltunk mindent. Sok nehézséggel szembesültünk, például, hogy a zuhanyoztatásnál a kerekesszék nem fér be a zuhanyzóba. Mindezek ellenére, igyekeztünk teljesen ellátni mindenben. Én közben rosszul lettem, lelkileg kiborultam az egésztől. Így pár napig csak a húgom egyedül volt mellette. Három hét után kiengedték anyut – akkor láttuk, hogy már nem fog úgy visszaerősödni, mint az előző rosszulléteiből. A doktornő is elmondta, hogy a rosszullétek után sajnos mindig nehezebben fog lábra állni.
Otthoni ápolás
Ettől kezdve intenzívebben részt vettünk édesanyám otthoni ápolásában. Eleinte reggel, délben, este jártam a szüleimhez, hogy az étkezéseknél segítsek neki. Édesapám Parkinson-kórban szenved – tehát ő csak minimális dolgokban tudott segíteni – például vizet adni. A húgom esténként járt. Aztán anyukám fokozatosan leépült, és ágyban fekvő lett, de sokáig még el tudtuk érni, hogy tudja használni a szoba wc-t. Augusztus végére oda jutottunk, hogy már ott is aludtunk felváltva a húgommal. Napközben egyedül hagytuk őket, de én időnként újra elmentem hozzájuk a pelenkacsere miatt. Anyukám nagyon elfogadó volt, ebben a nehéz, kiszolgáltatott helyzetben alázatosan mindent elfogadott, soha nem panaszkodott. Csak mindig azt kérte, hogy amit még tud, megtehesse. Például, amikor már nem tudott kimenni a kertbe, akkor azt kérte, hogy még a szobában hadd járjon. Elfogadta a helyzetét, de az utolsó napig reménykedett, hogy meggyógyul. Nem akartuk, hogy elveszítse a reményt, így nem közöltük vele, hogy mennyire beteg, és végstádiumban van. A mai napig nem tudom, hogy jó volt-e ez így. Az orvosoknak mostanában az a véleményük, hogy meg kell mondani. A háziorvosunk is ellenezte, hogy titokban tartsuk a helyzetét, mert azt mondta, „föl kell készülnie”. De én úgy gondolom, hogy felkészült, hiszen nála volt a lelkiatya, gyónt, áldozott, megkapta a betegek kenetét. Valójában mi sem tudtuk, meddig tart még a betegsége, és pontosan mi lesz a kimenetele, vagy, hogy ha tényleg ez a végstádium, akkor mikor fog meghalni. A húgom különösen is bízott abban, hogy Édesanyám állapota még stabilizálódik. Azt éreztük, hogy ő az utolsó pillanatig reménykedik, és ezt nem akartuk elvenni tőle. Lehet, hogy júniustól októberig ezzel a reménnyel húzta ki. Lehet, hogy ha tudja, hamarabb elmegy. Hogy neki mi lett volna a jobb, nem tudom. Nekünk viszont ez az együtt töltött pár hónap csodálatos volt, ajándékként éltünk meg.
Az utolsó héten sajnos már annyira tehetetlenné vált a teste, hogy nem tudtuk egyedül tisztába tenni. Próbáltunk nem sírni fölötte, vagy sajnáltatni magunkat, hanem próbáltuk viccesre fogni a nehéz helyzeteket, jó értelemben véve humorral tekinteni a helyzetre. Nem tragédiaként éltük meg, és ő sem. Elfogadta a sorsát, és ez nekünk is nagyon nagy segítség volt. Kíváncsi lennék, hogy anyukám ezt valóban hogyan is élte meg.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.06.30.
