– Az eddigiek fényében elmondhatjuk, hogy fontos nyitottnak lenni arra, hogy pszichés oldalról is támogatást kapjon a beteg, de ugyanakkor ügyelni kell arra is, hogy legyen komoly orvosi háttere a gondozásnak.
– Igen, ha gyógyszerekre van szüksége a betegnek a fizikai panaszai miatt, azokat szedni kell, de emellett sokszor a párhuzamosan alkalmazott pszichoterápia is nagyon jótékonyan hat a betegségre. Különösen a krónikus fájdalomra gondolok, de nyilván más betegségekkel kapcsolatosan is igaz ez. Például derékfájásnál, vagy irritábilis bél szindrómánál.
– A derékfájás hátterében is állhatnak lelki tényezők?
– Igen – az izomfeszüléssel szoktuk magyarázni ezt a fájdalmat: a stressz hatására fokozott izommunka alakul ki, ami összetolja a csigolyákat. Nyilván nem pusztán lelki okok vannak itt sem – hiszen sokat számít a fizikai adottság, testalkat, munkavégzés, stb. is. Lehet, hogy ha ugyanaz az ember nem ülő munkát végezne egész nap, hanem sokat járna, mozogna, nem alakulna ki ilyen panasza. Tehát kell a környezeti hatás is, és előfordul, hogy az egyéni adottságok hatása is erős: például lazábbak a szalagok, vagy az idegek elrendeződése miatt könnyebben becsípődnek az idegszálak. A lelki, fizikai, környezeti tényezőket tehát itt is együtt kell tekinteni. A pszichoterápia, a gyógytorna, és a gyógyszeres kezelés együtt hat, és erősíti egymást. A krónikus fájdalommal kapcsolatban gyógytornászok szerint is sok esetben éppen az aktivitás segít. A fájdalom esetén gyakran önrontó kör alakul ki – ha teljes nyugalomban van a beteg, erősebben koncentrál a fájdalomra, amitől még stresszesebbé válik, és ez felerősítheti a fájdalmát. Ezért a hozzátartozóknak azzal is csínján kell bánniuk, hogy mennyire kérdezik a tüneteket. Ha folyton rákérdeznek, az nem segít. Érdemes hagyni, hogy inkább a beteg mondja el, amikor szeretné. Fontos, hogy a beteg vegye kézbe az ügyét, és ne mi cselekedjünk helyette.
– Fontos lehet a gyógyulásban, hogy egy nehezen mozgó végtagot megmozgassunk, és arról is hallottunk, hogy a betegnek kézbe kell vennie az ügyét – mindkettő az adott helyzetből való kimozdulás szép képe.
– Igen, ez nyilván egy pszichoterápiás pillanat is – erősen benne van a motiváció. Időseknél sokszor nehéz az, hogy elérjük, hogy csináljon valamit.
– Talán pont ez a legnehezebb a környezetnek, hogy nem tudják hogyan motiválni a beteget.
– Igen, itt fontos a hozzátartozók részéről az önismeret: én hogyan tudok segíteni, mi az én szerepem. Nyilván van, aki azzal tud, hogy beszélget, más inkább fizikai segítséget nyújt. Jó esetben nem egy hozzátartozó van, hanem többen is be tudnak kapcsolódni a gondozásba. Ezért szoktuk elhívni az egész családot, hogy mindenki fel tudja ismerni, mi az, amit ő tehet a betegért. Például egy kisgyermek is segíthet a fejfájással küzdő testvérének, ha közös programokat ajánl, vagy játszik vele… Sokszor a figyelem elterelése hatékony a fájdalom ellen. Külön tudunk rövid írásos tájékoztatókat adni a hozzátartozóknak, távolabbi rokonoknak, barátoknak, pedagógusoknak, ezzel is próbáljuk szélesíteni a kört, hogy lássák, nem feltétlenül az a jó, hogy ha egy gyereknek fáj a feje, akkor hazaküldik az iskolából.
– Lehet ennek szerepe egy fekvőbetegnél is?
– Abszolút. A pozitív hozzáállás az ágyban fekvők esetében is erősen támogató hatású, de nyilván az elvárások itt mások kell, hogy legyenek. Az sem jó, ha valakit olyasmire motiválnak, amit nem tud megcsinálni.
– A pozitív hozzáállás, a biztatás minden esetben jó?
– Nem minden beteg szereti ezt sem. Van olyan beteg, aki kifejezetten nem.
– Ezek szerint ebben sem könnyű megtalálni az egyensúlyt?
– Valóban, van, aki inkább elutasító a biztatásra…
– Üzenhet-e nekünk a testünk, ha betegek vagyunk? Valamit, amit megtanulhatunk önmagunkról?
– Én a stressz-elméletben hiszek: e szerint a stressz alapvetően jó, mert motiválja az embert, de ha túl sok, akkor tüneteket okozhat. Ez nagyon sokféle lehet. A tüneteknek gyakran van metaforája, vannak népi kifejezések is erre – például valakinek sok a sava, mert nem tudta megemészteni a dolgokat. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi lehet a tüneteink hátterében, de persze vannak helyzetek, betegségek, amelyeknél nem tudunk lényeges háttértényezőket megnevezni. Ha valaki sok koffeines italt iszik, ettől kialakulhat refluxa, és ha nem fogyasztaná ezeket, megszűnnének a panaszai – ennek ellenére van, aki inkább szedi a gyógyszert, és mellette tovább fogyasztja a számára ártalmas italokat. Pedig vannak esetek, amikor a tünetek gyógyszerek nélkül is megszüntethetőek lennének. Van, amikor persze mégis erős stressz okozza a panaszokat, de előfordul, hogy banális dolgok is állnak a háttérben. Ha reggeli kakaó vagy tej után, amikor egyébként oviba kell menni, fáj a gyerek hasa, és lisztérzékenysége, laktóz érzékenysége van, nem az ovi miatt fáj a hasa, ahová nem szeret járni, hanem azért, mert reggel kakaót ivott és laktóz érzékeny. Lehet, hogy lelki okok is vannak a hasfájás mögött, de mindenképpen érdemes orvoshoz fordulni, hogy ki lehessen zárni a lehetséges betegségeket. Emellett mindig párhuzamosan figyelni kell a lelki állapotra is. Hiszen előfordul, hogy a fizikai betegség mögött van egy lelki probléma, amit már régen lehetne kezelni, vagy olyan szociális tényező van, amit figyelembe lehetne venni, mi pedig még mindig újabb vérvételeket és egyéb vizsgálatokat csinálunk, és telnek a hónapok, évek. A másik oldalról előfordulhat olyan is, hogy már sokadik pszichológusnál, vagy terapeutánál jár a beteg, de nem nézik meg a fizikai hátteret, lehetséges betegségeket. Tehát a három oldalt: a fizikai, a lelki, és a szociális-környezeti dimenziókat egyszerre kell vizsgálni.
– Véleménye szerint hozzátartozóként, mit taníthat nekünk a beteg? A betegágynál sok pozitívum megtapasztalása mellett találkozhatunk saját gyengeségeinkkel is, az ápolás számunkra is új, sokszor megpróbáltatásokkal járó út.
– Tapasztalataim szerint főként a türelemmel van probléma. Két szerep keveredik a betegágynál: az ápolói-gondozói, és a hozzátartozói. Van egy szerepkonfliktus, amit hozzátartozóként saját magunknak is tisztázni kell. Ha a betegnek egy ápoló mond valamit, lehet, hogy sokkal könnyebben elfogadja, mint ha a saját lánya kéri ugyanezt. Ha tudom, hogy mi lenne jó a betegnek, de ő ezt nem akarja elfogadni, azt gondolhatom, hogy mégis csak az édesanyám, úgy kellene, hogy legyen, ahogyan ő szeretné. Viszont ez valójában nem jó neki – ezzel a szerepkonfliktussal sokszor nehéz megküzdeni.
Önismeret szempontjából a betegség közös megélését az együtt töltött évek, évtizedek meghatározzák – ha neheztelés van bennünk valami miatt, az ápolás is nehezebb: segíteni kellene, de mélyen haragszom a betegre valami miatt; türelmesnek kellene lennem, amit egyébként vele szemben nehezen tudok megtenni… Ez főleg daganatos betegek esetében nehéz ügy, akik már haldoklók, vagy végállapotúak – a család megpróbál kímélő lenni. A legjobb az lenne, ha ki lehetne mondani a nehézségeket, és meg lehetne beszélni. Nagyon jó lenne – ez sajnos Magyarországon még nem megoldható – ha lenne segítője ebben a családnak. A hospice csak az egyik irány, az otthonápolási szolgálat is sokkal erősebben működhetne, és tehermentesíthetné a családokat. Jómagam is 5-6 évig ápoltam otthon a nagymamámat, a családdal közösen. Jött egy ápoló is, de csak ritkán, nappal, és rövid időre. Nem volt könnyű megoldani az intenzív gondozást.
Megnehezíti a helyzetet, ha a beteg ráadásul zavart is, és nem tud megfelelően kommunikálni. A hozzátartozónak azt is nehéz látnia, hogy milyen volt korábban a beteg, és milyen most. Külső segítség is kellene, mert mindez nagyon megterheli a családot – különösen Magyarországon, ahol inkább a családi ápolás jellemző. Mivel a régi hagyományos családmodell megszűnt, a gyerekek ritkán laknak együtt a szülőkkel. Régen szokás volt, hogy a legkisebb otthon marad, ápolja a szülőket, és cserébe övé lesz a ház, vagy lakás – ez ma már ritkaság. Ugyanakkor jó szociális háló sincsen – az otthon ápolás nincs megoldva. Külföldön sok helyütt amíg csak lehet, az otthonukban segítik, ápolják az időseket, hiszen az olcsóbb, mint a kórházi, intézményi ellátás.
– Az orvossal, ápolókkal való kapcsolaton túl, elérhető-e valamilyen kórházi támogatás a hozzátartozóknak?
– Sok helyen vannak olyan pozitív szemléletű önsegítő csoportok, ahol támogatást kaphat a hozzátartozó, vagy maga a beteg. Megoszthatják nehézségeiket, láthatják, hogy más is hasonló problémákkal küzd. Emellett sok hasznos információt kaphatnak, például mit hol lehet beszerezni. Hasonló csoportok működnek internetes felületeken is – például különböző diétákkal kapcsolatosan, túlsúllyal küzdőknek, vagy az egyes betegségekhez kapcsolódva. Ilyen támogató oldal az Önök honlapja is. Nagyon jók ezek a közösségi oldalak, mert a sok hasznos információ mellett a magány érzését is jól képesek oldani.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.04.17.
