A budapesti Szent Ferenc Kórházban pszichológus mellett szakképzett lelkigondozó munkája is támogatja a betegek lelki épülését. Emellett a kórházat működtető ferences nővérek, és a lazarista atyák is rendszeresen szolgálatot teljesítenek a betegágyaknál. Guba Judi lelkigondozóval beszélgettünk a lelki támogatás kórházi szerepéről.
– Mióta létezik a Kórházban a Lelkigondozói Szolgálat? Hogyan jött létre?
– Kicsit több, mint egy éve alakult a „hivatalos” szolgálat, 2014 novemberétől vagyok a kórház alkalmazottja. Kórházunkban ezt megelőzően is működött már lelkigondozás, hiszen az intézményt fenntartó ferences nővérek rendszeresen jártak a betegekhez, illetve lazarista szerzetes papok is látogatták már a betegeket. Ők minden nap szentmisét is mondanak – a betegeknek így lehetőségük van a szentségek felvételére is. Ebbe a munkába kapcsolódtam be tavaly, mint a kórház „civil” alkalmazottja.
– Mit jelent kórházi közegben a lelkigondozás?
– Egyszerűen fogalmazva a betegek lelki támogatását jelenti. Abban tudunk nekik segíteni, hogy a felmerülő lelki nehézségeikkel meg tudjanak küzdeni. Ez egy kardiológiai rehabilitációs kórház, egy kis belgyógyászati részleggel, tehát főleg szívműtéten, vagy infarktuson átesett betegek vannak itt, többnyire három hetes rehabilitáción. Általában ilyenkor jön ki rajtuk a betegség okozta stressz hatása. A rehabilitációs időszak fordulópont a betegek életében: történt valami nagy baj, amit túléltek, ott van tehát bennük a megkönnyebbülést adó „túléltem” érzés, de ezzel együtt jár egy erős veszteség élmény is: „ezentúl máshogy kell élnem”. Van, aki nagyon nehezen engedi el az addigi életformát, szokásokat, mindemellett rengeteg fájdalommal, fizikai korlátozottsággal szembesülnek a betegek.
– Valamiképpen az egész életüket újra kell tervezniük. Ebben is segít a lelkigondozó?
– Igen, van egy visszanézés, és jövőbe tekintés is, mégis, a legfontosabb a jelen: a betegek mellett állni, hogy a betegséghez kapcsolódó tehetetlenséget, szorongást, bizonytalanságot tudják viselni. A harmadik héten, amikor már haza készülnek, fontos, hogy előre tekintsünk, hogy hogyan is lesz tovább, kik állnak majd mellette, kik azok, akik támogatják majd?
– Hogyan illeszkedik a lelkigondozó munkája a gyógyítás folyamatába?
– Három módon juthatnak el hozzám a betegek. Egyrészt minden szobában van szórólap a szolgálatról, ennek alapján a beteg maga kérheti a látogatást. Mégis az a legritkább, hogy ők keresnek meg. A leggyakoribb az, hogy az orvos, az ápolók, vagy gyógytornászok látják, hogy a betegnek pszichés, lelki segítségre van szüksége. Ebben az esetben a pszichológus kolleganővel eldöntjük, milyen jellegű támogatás lenne a legjobb a beteg számára. Ezen kívül én is körbejárok a kórtermekben, megkérdezem a betegeket, hogy hogy vannak, így a látogatások alkalmával is ki tud derülni, ha valaki segítséget kér. A betegekkel a viziten is találkozom.
Persze ez nem „kötelező” ellátás, hanem szabad rendszer: ha az orvos kéri, hogy látogassam meg a beteget, de a beteg nem igényli a beszélgetést, természetesen elutasíthatja. Van olyan is, aki „jól van” lelkileg, mégis igényli a beszélgetést. A beszélgetés a betegágy mellett zajlik, vagy a folyosón, esetleg a parkban. Ha csendesebb közegre van szükség, a lelkigondozói szobában beszélgetünk.
– Miben tér el a lelkigondozás a pszichológiai konzultációtól?
– Sok átfedés van a kettő között, hiszen a legalapvetőbb cél mindkettőnél a betegek megerősítése: munkánk lényege, hogy hozzájáruljunk a fizikai gyógyulásukhoz is a lélek ápolásával. Annyiban más, hogy a pszichológus diagnosztikai munkát is végez, én a segítő beszélgetés eszköztárával dolgozom, és a lelkigondozásnak része a spirituális dimenzió: lehetőség van arra, hogy a hit, vallási kérdések fényében is áttekintsük a problémát, nehézséget. Ugyanakkor felekezettől, vallástól függetlenül bárki igényelheti a lelkigondozást is. A munkámnak része lelki programok szervezése is, a ferences nővérekkel együttműködve.
– Sokan megkeresik Önt?
– Igen, sokan, és azt hiszem, ha lenne rá idő, mindenkivel jó lenne beszélgetni. Nagyon kevesen vannak, akik elutasítják a beszélgetés lehetőségét. Van, aki kevésbé mélyen osztja meg a nehézségeit, de van, akivel nem csak a betegség fájdalmáról, fizikai változásokhoz kötődő dolgokról, hanem az élete fontos, elmúlt, nehéz eseményeiről is beszélgetünk. A szívbetegek körében sok az idősebb, tehát sokszor egy egész életút van már mögöttük, sok veszteséggel, gyásszal. Sokan nagyon örülnek, ha tudunk ezzel foglalkozni. Vannak olyanok is, akik életkoruk vagy betegségük súlyossága folytán már az elmúlásra, búcsúzásra készülődnek.
– Hogyan fogadják ezt a lehetőséget a hozzátartozók?
– Még nem találkoztam negatív hozzáállással, általában nagyon pozitívan fogadják. Van, hogy ők is igénylik a lelkigondozást, hiszen előfordul, hogy őket jobban megviseli a házastársuk, vagy szüleik betegsége. Természetesen nekik is lehetőségük van jönni. Olyan is van, hogy a szórólap alapján a hozzátartozók ajánlják a betegnek, hogy fogadja el ezt a szolgáltatást. Ez egy nagyon fontos terület, de a kapacitás sajnos itt is véges… Vannak, akik kifejezetten azért jönnek ebbe a kórházba, mert tudják, hogy itt van ilyen fajta ellátás is. Ez persze nem csak az én részem, hiszen az egész kórházra jellemző a támogató, családias légkör, a betegekre való nagy figyelem. Ezt a kórház kis mérete is elősegíti, hiszen 80 ággyal működik.
– Milyen tapasztalatok határozzák meg a jelenlegi munkáját?
– Gyakori tapasztalat, hogy a betegségtől független okból szorul támogatásra a beteg, vagy egy családi élethelyzet, esetleg egyéb krízis nehezíti a felépülését. A kardiológiai betegeknél nagyon gyakori a lelki megterheltség, legtöbbször valamilyen veszteségélmény következtében. A magyar nyelv jól érzékelteti ezt a szívhez kapcsolódó szavakkal: nem bírta a szíve, megszakadt a szíve, nyomja a szívét…
Meghatározó tapasztalat az is, hogy az orvosok egyre nyitottabbak az együttműködésre, egyre természetesebben fogadják, hogy ez a szolgálat kiegészíti az ő munkájukat.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.02.14.
