Kik a kórházi lelkigondozók? Miért van szükség rájuk? Miben tudnak segíteni? A lelkigondozásról a Budai Irgalmasrendi Kórházban dolgozó Sára nővér osztja meg velünk gondolatait.
– Miért fontos a kórházban fekvők lelkigondozása?
Egy súlyos, vagy krónikus betegség, de még egy egyszerűbbnek titulált műtéti beavatkozás is az egész személyiséget próbára tévő krízissé válhat. Egy beteg ember számára megrázó élmény lehet, hogy elveszíti a saját testi sértetlenségébe vetett hitét, korábbi életritmusából kibillentve pedig új prioritási rendben kell elkezdenie életvezetését (vizsgálatok sora, munkavégzés megszakítása, családtagokra, barátokra való rászorultság, jól bevált rutin elengedése).
A kórházban fekvő betegeket segítőként azzal a lehetőséggel ajándékozhatjuk meg, hogy belső stabilitásukhoz visszataláljanak, a segítő kapcsolatból merítve pedig akár egy kreatív megoldást fedezzenek fel a betegséggel való megküzdésükben.
A lelkigondozói kapcsolat mindig lehetőség a személy számára a betegséggel együtt járó érzések tudatosítására (szorongás, halálfélelem, bizonytalanságérzés, szégyen, az önbizalom elvesztése, harag, csalódottság, stb.), saját erőforrásainak feltérképezésére és megküzdési módjainak megfogalmazására.
Lelkigondozóként nem csak magát a beteget, hanem hozzátartozóit, sőt az őt ápoló, gyógyító munkatársakat is kísérjük a gyógyító folyamat idején. A beteg körüli segítő háló kialakulása jelentősen támogathatja a beteg felépülését, gyógyulásba vetett hitének megerősödését.
– Az emberek általában keveset tudnak a lelkigondozók munkájáról. Sokan úgy vélik, nincs szükség képzettségre a betegek támogatásához. Mit nyújt a lelkigondozó, és miért fontos a szakmai felkészültség a betegek kíséréséhez?
Lelkigondozóként nem csak a segített személy szükségleteit kell tudatosítanom, hanem a segítő szerepemből fakadó egyéni szükségleteimet is. Ezen a ponton fontos az önmagammal való őszinteségem, hogy meg tudjam fogalmazni motivációimat, hiszen meghatározó az a szerep, amelyben a segítőként látom magam.
Lelkigondozóként folyamatosan szükségem van olyan tükrökre, amelyek segítik tisztán látni segítő identitásomat, önmagam mélységeit is (csoportos és egyéni szupervízió, lelkikísérés). Ez a fajta igényesség a lelkigondozói képzés folyamán alakul ki és tudatosodik bennünk. A képzés, és ezt követően pedig a folytonos önreflexió lehet annak biztosítéka, hogy tisztelni tudom a rám bízottak szabadságát, és a saját szakmai működésemben is prioritásnak tartom segítő személyiségem fejlődését.
– Lelkigondozóként hogyan fogalmazná meg a betegek mellett végzett munkája lényegét?
A segítséget kérő nehézségekkel érkezik a kapcsolatba, ezért időre van szüksége ahhoz, hogy bizalommal meg tudja osztani problémáit segítőjével. A kapcsolat elején ezért a lelkigondozóként a legfontosabb feladatom, hogy csökkentsem a személy szükségtelen szorongásait és előkészítsem a kapcsolat kialakulását.
Ehhez fontos, hogy a segítőként hiteles érdeklődést és megértést mutassak problémáival szemben, elfogadó magatartásom pedig kifejezze, hogy jelen vagyok számára. A gyengéd tisztelet attitűdje ez, ahol a személy megélheti, hogy szabadon vállalhatja érzéseit még annak kockázatával is, hogy kiszolgáltatottá válik a másik előtt, ha megosztja vele a fájdalmát. Sok beteg attól fél, hogy nem lesz többé szerethető, hogy a terhei túl nehéznek bizonyulnak majd a segítő számára. Fontos biztosítani a segítségre szoruló személyt, hogy a bizalomnak ebben a légkörében szabadon megnyílhat és megtartott lesz nehézségeivel együtt is.
A lelkigondozás ugyanakkor olyan segítő kapcsolat, amely spirituális és vallási erőforrásokra is támaszkodik. A lelkigondozó saját hitét viszi magával segítő kapcsolatába, ott azzal a meggyőződéssel van jelen, hogy a rábízott élete is Isten ajándéka. Különösen is kitüntetett pillanat, amikor lelkigondozóként megélhetem az Isten jelenlétében történő szavakkal kimondott, vagy csöndes összekapcsolódást.
– Mi a legfontosabb az Ön számára? Mi határozza meg lelkigondozói szemléletét?
A lelkigondozói kapcsolat lényegéhez hozzátartozik a másik fél figyelmes hallgatással történő kísérése. A segítő tanúja annak a folyamatnak, ami az emberi lélekben történik. Ez nagy felelősség. A másik mellé szegődve törekszem belehelyezkedni a kísért személy világába, vele együtt érzései, élményei, indítékai vonalán haladva előre. Eközben olyan erőtér jön létre, amelyben önmagát tisztábban látva felfedezheti saját döntéseiben a továbblépés lehetőségét. Nem csupán tiszteletben tartom a rám bízott szabadságát, de segítem őt, hogy ebből a belső szabadságból akár új célok fogalmazódhassanak meg számára.
Mindezt nem egyedül teszem. Elindulni a másik felé hittel, Istennek ajánlva őt, kivárva a pillanat szentségét, amikor Isten irgalma szavakkal is kifejezhetővé válik, nem mindig könnyű. Kivárni és jelen lenni abban a pillanatban, ahol megszületik a kétségben a bizonyosság, a félelemben a remény, Isten nem ismert vagy régen elfelejtett arca, ajándék.
– Tapasztalata szerint melyek a betegek legnagyobb kihívásai a kórházi közegben?
A kórházban fekvő beteg küzd a kiszolgáltatottsággal, magánnyal, testi és fizikai fájdalmaival. Valójában folytonos figyelemre szorul, amit a gyógyító team nem tud mindig teljes mértékben biztosítani számára. Változóak a beteg szükségletei és az ápoló személyzet teherbírása is. Legitim szükségletek és gyógyító felelősségtudat találkoznak a betegágy mellett, de néha ennek az ellenkezője is igaz lehet.
Lelkigondozóként feladataink közé tartozik a beteg érdekeinek kihangosítása, és annak elősegítése főként, hogy ő maga tudja képviselni saját szükségleteit. A beteg körül teamben dolgozunk, és alapvetően közös felelősségünk érzékelni, észrevenni és a lehetőségeinkhez mérten reagálni mindarra, amit a gyógyulni kívánó személy kifejez felénk. Betegeink gyógyulása közös felelősségünk még akkor is, ha a közvetlen gyógyító munkát az erre feljogosított orvos és ápoló munkatársaink végzik.
– Hogyan segíthetik a kórházban fekvő beteget a hozzátartozók?
A beteg gyógyulásának minősége egy részben függ attól, hogyan küzdötte meg korábbi betegségkríziseit, mekkora a bizalma orvosa felé, az hogyan kommunikál felé, és nagy részben attól is, hogy családja, esetleg baráti köre milyen szorosan kíséri őt gyógyulásának folyamatában. A tapintatos, odafigyelő, szeretettel teli családi jelenlét életet is menthet egy-egy kritikusabb állapotban. Segít a sok praktikus segítség, de az is, ha a család néha engedi a beteget pihenni, erőt gyűjteni. Különösen kedves azoknak a családtagoknak a „jelenléte”, akik életkorukból, vagy egészségi állapotukból kifolyólag nem lehetnek fizikailag jelen a beteg mellett (gyerekek, unokák, vagy éppen idősebb szülők, nagyszülők), mégis a szeretet találékonyságával jeleket küldenek a kórházban tartózkodó családtag felé (rajzok, tárgyak, telefonhívások). Sokatmondó lehet a gyerekrajzokkal, virággal körbevett rendezett betegágy látványa.
– Mi az, ami nem ajánlott?
Sokszor nagy kísértés segítőként a tanácsadás, vagy akár saját élmény megosztása. Pedig a legnagyobb ajándék a beteg számára a figyelmes meghallgatás, a bizalom légkörében történő önkifejezés biztosítása. Sokan azért szeretnek kórházban lenni, mert itt sokkal nagyobb törődést kapnak, mint saját otthonukban. Minden lelkigondozó hallotta már ezt a mondatot: „milyen jót beszélgettünk”, pedig „csak” csöndben, elfogadó jelenléttel hallgatták végig egy élet történetét.
– Mit tanulhatunk a betegektől?
A betegség kiszolgáltatottá tesz, egy teljesen új dimenzióba helyez bennünket. Ehhez nem is kell kórházba kerülnünk, tudjuk, hogy egy hosszabb ideig tartó fej-, vagy fogfájás is mennyire kibillenthet bennünket napi normál életvitelünkből.
Számomra a legnagyobb ajándék a beteg embertárs bizalma, ahogy már egyetlen találkozásban is megajándékozottá tesz gondolataival, keresésével. Lecsupaszítottság ez az állapot, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Beengedni ebbe a sötétségbe, ebbe a bizonytalansággal teli állapotba valakit, nagy kihívás, és mégis sokan teszik, hagyják, hogy a találkozás erőterében megszülessen a belső gyógyulás lehetősége, a remény életet adó világossága.
– Van-e olyan élménye, amit szívesen megosztana velünk?
Minden találkozás színe nagyon egyedi, nagyon sajátos, az adott térben és időben kitüntetett pillanat. Többször neveztek már a betegek olyan nővérnek, aki „lelki injekciót” ad. A remény, a szeretet mécsesét odahelyezni a betegség okozta félelmekkel teli sötétségbe megtiszteltetés és felelősség számomra.
A csodák váratlanul történnek meg, Isten az ajándékozójuk. Szívemben él egy-egy beteg pillantása, aki szavakkal már nem tudta kommunikálni belső világát, mégis micsoda erővel volt az jelen tekintetében. Összekapcsolódás a mélyben…
Újra és újra megérint, ha egy hozzátartozó mellett állva a patológián a gyász első pillanataiban a vigasztalás jelenlétét adhatom sokszor szavak nélküli elfogadásommal. Tanúskodás a lelkeket egymásba kapcsoló szeretetről élet és halál határán…
És vannak nevető, harsogóan gyógyító percek, amik szintén ajándékként érkeznek. Szabad ezt is, együtt derülni és hálát adni a gyógyulásért, hálát adni egymásért, hálát adni Isten hűségéért.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.01.31.
