Betegágy mellett gyakran szembesülünk a test „értékére” vonatkozó kérdésekkel, előtérbe kerül a saját testünkhöz való viszonyunk. A segítő kapcsolatban nemcsak a minőségi jelenlétet, a meghallgatást, a támogatást, hanem az érintés művészetét is tanulnunk kell – az interjúban Mézes Zsolt László evangélikus lelkész, lelkigondozó, a Láthatatlan Színház alapítója osztja meg velünk tapasztalatait.
– A modern társadalomban jelentős szerepe van a testnek – egyrészt, felértékelődött, másrészt gyakran mostohán bánunk a saját testünkkel. Lelkigondozóként milyen tapasztalata van erről? Hogy látja ezt a jelenséget?
– A modernitásban számomra mindig van valami idegen: a modern ember olyan embert jelent, aki napról napra úgy él, ahogy a szelek fújnak. Nincs meg a stabil centruma, nincs meg benne az, ami szerint rendezné az életét. Valóban, a modern ember a külcsínre, a kívülről láthatóra nagyobb hangsúlyt helyez, az „imidzs” építés fontos jellemzője. Pedig ennek a szónak a gyökere, az imago szó gyönyörű, és sokkal mélyebb. Szó szerint azt jelenti: „a mélyből hatni”. Tehát az istenképűség, az imago Dei azt jelenti, hogy Isten a legmélyebbről törekszik megnyilvánítani önmagát az emberen keresztül. Azt gondolom, hogy a test, illetve keresztény terminológiával a test-lélek-szellem megkülönböztetése nézőpontokat jelent. Lehet valamit testi mivoltában nézni, lelki mivoltában nézni, és lehet az embert szellemi mivoltában tekinteni – és ezeken belül is rengeteg nézőpont különböztethető meg. Ha a modern ember az embert „csak” a külső, testi szempontból vizsgálja – mint ami megfogható, érinthető, látható, akkor nagyon beszűkíti az érzékelését, tapasztalását. Tapasztaljuk, hogy van testünk, ez okoz fájdalmat és sokszor örömet, ezzel vagyunk napi kapcsolatban. De valahol idegenként is kezeljük a testünket. Ha tükörbe nézek, a kép, amit látok, valamit tükröz belőlem, a belsőmből, de nem csupán ez vagyok én. A modern kor viszont arra épít, ami a látszat. Rengeteg óriásplakáttal találkozunk, egyre nagyobb a vizualitás szerepe. Ez beszűkíti a lélek fantáziáját, képalkotó készségét, hogy mindent készen kapunk. A reklámok kimondatlanul is azt sugallják: ez az ideális, ezt kell szeretni. Ez komoly befolyást jelent az életünkre. A modern ember a testével foglalkozik a legtöbbet, mert az van legközelebb hozzá. A lélek sokkal összetettebb, nehezebben érzékelhető – a mai ember jóval kevesebbet tud róla, mint a régiek. A modern ember kimondatlan világszemlélete az, hogy csak az létezik, ami megfogható.
– Ahol a testi tökéletességet, hibátlanságot felmagasztalják, ott különösen nagy kihívás szembesülni a testi gyengeséggel, betegséggel, fogyatékossággal.
– Pontosan. Ha azt képzeljük, hogy csak a test létezik, akkor nyilvánvalóan csökkent értékűséget jelent az, ha valakinek testi hibája van. Már egy kisebb megfázás is azt jelzi, hogy nem teljes értékű valaki. A testnek óriási hatása van az életünkre. Benne élünk, tehát nyilván elszakíthatatlan a létünktől, de e mellé mindig oda kell tenni teljesebb rendszerben gondolkozva, hogy ha pusztán így látjuk a világot, akkor azoknak, akik betegek, vagy szenvednek nem lenne esélyük arra, hogy olyan életet éljenek, amelynek hangsúlyai máshol vannak. Azt gondolom, hogy az élet hangsúlyai nem testi szinten vannak, bár nyilván oda is kivetülnek.
– Ön szerint mi adja meg az ember igazi értékét?
– Kérdés az, hogy mihez képest, hiszen az érték mindig relatív. Ha keresztény szemmel nézzük a kérdést, az ember értékét az istenképűsége adja meg. Az imago Dei. Olyan mélyen van bennünk az Isten, hogy – amint sok misztikus, és Luther is megfogalmazta – Ő sokkal közelebb van hozzánk, mint mi magunkhoz. Valaminek mindig valami teljesebből, magasabból származik az értelme.
– E szerint az ember létének az értelmét az Istennel való kapcsolatában kell keresnünk?
– Igen, pontosabban annak megvalósításában: ahogy ezt a kapcsolatot felfedezi. Testi-lelki-szellemi mivoltában az ember egy olyan hordozóban – a testben – él, ami komoly nehézségeknek van kitéve, és gyenge bizonyos szempontból.
Mintha lenne egy autó, amivel megyünk egy ideig – de azt sem tudjuk, hogy hogyan szálltunk be, és hogy szállunk ki belőle. A modern embernek valahogy ez a tapasztalata az életről. Ha balesetet szenved, akkor már nincs világ, nem tudunk tovább menni.
Az Istennel való kapcsolatot viszont meg kell teremteni, meg kell valósítani, hiszen Istennek minden létezővel ugyanolyan a kapcsolata, de én, mint egyéni létező Tőle sokszor nagyon távol vagyok, vagy akár hátat is fordítok Neki. Ahhoz, hogy megforduljak, vagy Hozzá érjek, komoly lelki-testi-szellemi gyakorlatokra van szükségem a keresztény szemlélet szerint. A mai ember bűnbe esett állapotban él, amit az Istentől való távolságként is felfoghatunk. A különböző gyakorlatok, mint például az imádság, a gondolkozás, mély kérdéseken való töprengés ezt a távolságot csökkenthetik. Nem könnyű eljutni idáig, mert annyi befolyás éri a ma emberét, hogy nehezen tudja a dolgokat megkülönböztetni. Mindenek előtt egy egészséges szemlélet kialakítása szükséges. Meg kell találnunk életünk célját. Ehhez az istenkapcsolat ápolása kell. Ami viszont nehéz, de ugyanakkor a legközvetlenebb valami, ami meg tudja adni ezt a célt.
– Milyen célt találhat az, aki nem hívő, nem vallásos?
– Lehet, hogy sokan azért nem vallásosak, mert torz képük van a vallásról, hitről, Istenről, ami nem vonzó, s az ő vallásképük, Istenképük alapján lehet, hogy én sem hinnék. De szerintem olyan kérdések is a vallásossághoz tartoznak, amelyek egyszerűen az élet lényegét érintik. Van-e olyan ember, aki egész életében nem tette fel magának azt a kérdést, hogy miért született? Vagy hogy a helyén van-e abban amit csinál, vagy a helyén van-e a párkapcsolatában, a családjában? Mert ha van, ha egy árnyalata sem suhant át benne ezeknek a kérdéseknek, akkor az az ember talán mondható kevésbé vallásosnak.
– Úgy gondolja, hogy az embernek attól függetlenül elidegeníthetetlen része a spiritualitás, hogy tud-e róla vagy sem?
– Igen. Azt gondolom, és ez a tapasztalatom.
– Mindenki kereső: keresi a léte értelmét.
– Igen, a modern ember keresőként fogalmazza meg egész létét. Például hová adja be a gyermekét iskolába, vagy melyik egyházba. Egy profán helyzetből is el lehet elindulni a spiritualitás felé úgy, hogy abból a helyzetből indulunk ki, amiben vagyunk. Sőt ez a leghitelesebb és legőszintébb. Mert csak abból indulhatunk el Isten felé, amiben éppen vagyunk.
– Az emberben benne van annak a törekvésnek a csírája, hogy meghaladja önmagát.
– Igen, az, hogy emberi létformába születtünk, hatalmas kegyelem és ajándék, nagy kár, ha nem próbáljuk ezt mélyen megélni, és nem próbálunk közelebb kerülni Istenhez. Egyedül az ember képes aktivizálni az imago-t, az Istenképűségét. Én ezt az aktivizálást, az ebbe az irányba ható cselekvést, életet gondolom vallásosságnak. Persze annak, aki nem gondolja magát vallásosnak, annak is vannak nagyon mély kérdései. Ez a mélység az, ami az életében támpontot, utat adhat ahhoz, hogy például a testi törékenységét a helyére tegye.
– E szerint az értelemkeresés különböző útjai egy nem vallásos beteg ember számára is támaszt jelenthetnek.
– Igen. Persze minden ember külön világ. A betegnek a szenvedésben az ottlét, jelenlét megtapasztalása a legfontosabb. A segítő a személyiségével dolgozik, és nem szavakkal, és fontos szerepe lehet az érintésnek is. Az érintés „túl és innen” van a szavakon. Súlyos helyzetekben, halál közeli helyzetben, erős krízisben sokszor nem lehet beszélgetni, hanem egyszerűen a szenvedő mellé kell állni, hogy „ki tudjon mászni a gödörből”. A gödör szélén a kezét megfogva, mellé ülve el lehet indítani őt ezeknek a mély kérdéseknek az irányába, vagy vele lehet lenni, ha ezeket keresi, keresheti. Mindenképpen az a fontos, hogy megérezzük, ő milyen állapotban van, és abban milyen segítségre van szüksége.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.11.30.
