Judit teljes életet él: nyelvtanár, doktorandusz, gyermeket nevel, egyesületi életet szervez… Csodálatos légkört teremt otthonában, tele van életörömmel és energiával. Fontos feladatának tartja a látássérültekkel kapcsolatos pozitív szemléletformálást.
– Hogyan alakult a család?
– Régen, 2003-tól vagyunk együtt a párommal, aki szintén látássérült. 2009-ben házasodtunk össze, és 2013-ban született meg Balázs. Reméljük, hogy lesz testvére is – szerencsére egyértelmű volt, hogy mind a ketten szeretnénk gyerekeket. A nagyszülők is nagyon örültek. Amikor Balázs született, még anyukámék mellett laktunk, ami nyilván nagy segítséget jelentett – bár a baba gondozása kapcsán a legtöbbet látássérült barátoktól tanultunk. Ők egy csomó praktikus dolgot tudtak átadni, amit anyukám, aki jól lát, nem tudhat. Hordozó kendőt használtam, erre is egy látássérült barátnőm tanított meg. Egy dolgon nem akartunk változtatni: azelőtt is sokat mozogtunk, és nekem, nekünk ez most, gyermekkel együtt is nagyon fontos. Ez neki is jó – mivel ő jól lát, egy csomó inger fontos számára. Például kevesebbet nézegetünk mesekönyvet együtt, keveset rajzolok vele, de azt gondolom, hogy az, hogy sok helyre megyünk együtt, vizuálisan sokat ad Balázsnak. Nyilván nagyon nyitott is lett ettől. Az is szerencse, hogy úgy hozta a véletlen, hogy a baráti körünkben nagyon sok baba született egy időben. Sok közös programot tudtunk szervezni: anyukák összefogtunk, kimentünk a Margit szigetre piknikezni, vagy elmentünk kávézni, amíg még kisebbek voltak a gyerekek, könnyebben mozogtunk velük.
– Nagyon nagy ajándék a család.
– Igen. Gyakran látom, hogy attól félnek a párok, hogy ha megszületik egy kisbaba, akkor fenekestül felfordul az élet, és ijesztő, hogy ha a gyerek sír, nem tudjuk miért… Mi őszintén mondhatom, már az elejétől kezdve sem féltünk. Azt gondoltuk, hogy megtanulni ellátni őt nem lesz nehéz feladat, az pedig, hogy az ember fáradtabb, természetes. Viszont azt tudtuk – és ez be is igazolódott -, hogy az a nehezebb, amikor már nagyobb a gyerek, jön-megy, igénye van arra, hogy játszótérre menjen, vagy állatkertbe. Az nehéz volt, hogy míg nem beszélt, nagyon résen kellett lenni, hogy mit eszik meg, mit csinál… De nagy szerencsénk volt, mert nagyon jó a Balázs temperamentuma, de szerintem ösztönösen meg is tanulta, hogy vigyáznia kell magára. Mert nálunk nem az van, mint egy látó anyukánál, hogy minden pillanatban rászólok, ha valami veszélyes. Neki sem jó, és nekem sem, ha folyton mellette vagyok, így ő megszokta, hogy jobban kell vigyáznia magára. Bizonyos dolgokban persze nagyobb a szabadsága is, hiszen nem veszek észre minden csintalanságot. De vigyáz magára, és megfontolt. Ezért igazán nagy balesetünk nem volt, szerencsére.
Az sem könnyű, hogy beszerezzük a Braille írásos mesekönyveket. Kész menedzsment, de megoldjuk. Találtam két látássérült szakos gyógypedagógus hallgató lányt, akik szívesen készítettek Braille-feliratokat mesekönyvekbe. Olyan gyakorlási lehetőség ez számukra, ami legalább értelmes, nekünk pedig nagyon nagy segítség volt! Az Egyesült Államokból persze lehet rendelni feliratos mesekönyvet, de ez csak angolul tudóknak jó. Számomra is, és Balázs számára is fontos, hogy ismerjem az aktuális magyar meséket is.
– Hogyan tevődik össze a baráti kör?
– Nagyon vegyes. Megvannak a régi, iskolás barátok, aztán a LÁSS kapcsán lett sok látásssérült és látó barátunk is. Sok gyermekes barátunk van, de vannak egyedülállók is, akik éppen mellettünk szokják, hogy milyen is kisgyermekkel az élet. A LÁSS-al szervezünk hétvégi programokat, amikor elmegyünk valahová, fürdőzünk, és akkor visszük Balázst is. Nagyon jó, hogy ő is ismeri a barátainkat, és jól érzi magát velük.
– Mi az, ami az Ön számára „más” az életben?
– Számomra az a nehéz, hogy elfogadjam azt, hogy az emberek nem mindig kezelnek kellően kompetensnek. Nyilván, ha az ember látó, el sem tudja képzelni, milyen lehet így az élet, hogyan tudjuk ellátni magunkat, vagy a háztartást… Amikor Balázs megszületett és elmentünk az orvoshoz a hat hetes kontrollra, az orvos mondta, hogy még biztos velünk van a nagymama. El sem tudta képzelni, hogy önállóan is megy az élet. Persze, nagyon sokat segített a mama, de nem lehetett mindig ott. Vagy, amikor megyek az utcán, és azt mondja valaki: jaj, vigyázzon, nehogy elessen a kisbabával! Persze, nekem is el kell fogadnom, hogy a látók nem tudják, hogyan lehet így megoldani a dolgokat. De feladatomnak is érzem, hogy formálni próbáljam a közvéleményt. Ezért tartom jónak, ha vannak alkalmak, amikor beszélhetek erről. Mi, magyarok nem vagyunk annyira nyitottak, hogy merjünk kérdezni. Voltam gyakornok Olaszországban, és érdekes tapasztalat volt számomra, hogy ha valaki segített az utcán, közben megkérdezte, miért is vagyok ott, milyen nekem látássérültként. Meg merte kérdezni. Azt gondolom, ez sok gátat lerombol, közelebb hozza az embereket. Ha van párbeszéd, nem pusztán a saját elképzeléseik határozzák meg a viszonyulásukat. Szerintem nincsen bántó kérdés, az a legjobb, ha bármit meg mernek kérdezni. Akkor már rögtön nem rejtély a vakság.
– Nagyon jó, hogy ilyen természetesen éli meg, és el tudja fogadni a látássérülést – biztosan ezzel is összefügg a dialógusra való nyitottsága, készsége.
– Biztos. Aki mer kérdezni, általában megkérdezi, hogy kinek jobb, aki látássérültként születik, vagy aki később válik azzá. Ebben mi sem tudunk megállapodni. De az, hogy én világ életemben ezt szoktam meg, nyilván segítség. Az életem természetes része.
– Nem úgy éli meg mint egy nagy veszteséget, hanem mint egy adottságot.
– Igen. Ha nehézségnek élek meg valamit, akkor az inkább a társadalmi hozzáállás. Néha persze van az embernek rossz napja, amikor azt mondja, miért kellett nekem megint ebbe a kutyagumiba lépnem, ha látó lennék, ez nem lenne. De az ritkán jut eszembe, hogy jaj, ezt se látom, meg azt sem. Az sokszor megfogalmazódik bennem, hogy a Balázst milyen jó lenne látni. Ha csak egy dolgot választhatnék, akkor azt mondanám, hogy az embereket akarom látni. Olyan érdekes nekem, hogy milyen lehet az, ha valakinek kedves szeme van, vagy morcos képet vág. De hát tudja az ember, hogy ezen úgyse tud változtatni, így fölösleges szomorkodni azon, hogy nem lehet.
Persze vannak dolgok, amelyeket nehéz megoldani. Például a játszóteret nem nagyon tudjuk ketten meglátogatni. Mikor elköltöztünk, tudatosan olyan házat választottunk, aminek zárt kertje van. Itt vannak játékok is, ami nagyon jó. Le tudunk menni játszani, nem kell aggódni, ki jön, ki nem, jön-e autó… Szerdán járunk edzésre, ilyenkor a mamával van Balázs, és elmennek más játszótérre, vagy játszóházba.
Hárman nehezen megyünk el nyaralni, mert egy idegen helyen nehezen tájékozódunk.
– Jó lenne, ha lennének olyan helyek, ahol felkészülnének a látássérültek fogadására feliratokkal, tájékozódást segítő eszközökkel.
– Igen, a vezetősávok, Braille feliratok jó dolgok, úgy sokkal egyszerűbb. De azt gondolom, ha egyszer arra adjuk a fejünket, hogy megpróbálunk elmenni valahová nyaralni, egy kisebb panziót választunk, mert azt könnyebb megszokni.
Pár év múlva talán már könnyebb lesz, hiszen Balázs segíthet. De nyilván akkor mérlegelni kell majd, hogy ez semmiképpen ne legyen neki terhes. Azt szoktuk mondani, hogy addig segítsen, amíg kedve van hozzá, nagyon kell arra vigyázni, hogy mi ne terheljük azzal, hogy neki kell mindent látni. Baráti körben azt látjuk, hogy a gyerekeknek ez a helyzet természetes is, illetve sokszor jó móka, ha ők fedezhetnek fel egy helyet. Nekik az a természetes, hogy mi nem látunk, hiszen ebbe születtek bele. Nemrég kérdezte egy hallgató, hogy Balázs tudja-e, hogy nem látunk. Nyilván ő ezt így még nem fogalmazza meg, de természetes neki, hogy ha hozzám szól, hogy „Anya mutatok valamit” – akkor odateszi a kezemet is, de tudja, hogy a nagymama kezét nem kell oda tenni. Tudja, csak még nem verbalizálja.
– Miben tudnak segíteni a nagyszülők?
– Sok mindenen múlik, talán az a legjobb, ha abban, amit mi nem csinálunk vele: pl. nem festünk. Így jó, hogy Balázs a mamával festhet. Most még mi is rajzolunk vele néha, mert még nem az érdekli, milyen a rajz formája, de később amikor már fontosak lesznek a formák, színek, ez biztosan elmarad.
Abban is sokat segíthetnek, hogy minél több helyre eljusson egy család, és természetesen a baba gondozásában, például a súlymérésben – hiszen nincs olyan babamérleg, amelyik beszélne.
Mi attól tartottunk leginkább, hogy ha majd Balázs elesik, hogyan tudjuk, hogy hol fáj neki, vagy történt-e nagyobb baj. De igazából ez nem jelent problémát, mert mindig megmutatja, oda teszi a kezét, így a sérülés mértéke is érezhető.
Technikai nehézségeink voltak inkább. Vettünk beszélő lázmérőt, ami nem működött: vagy hármat küldtünk vissza, végül Olaszországból sikerült hozni egyet, ami viszonylag jó. Ha beszél valaki angolul, akkor persze az interneten rengeteg dolgot tud böngészni. Sok minden elkészíthető kézzel, de azért nagyon praktikus, ha meg lehet venni. Vannak olyan társasjátékok is, amelyek Braille írásosak is. Kár, hogy ezeket nálunk nem lehet kapni. Sokszor azt sem tudjuk, mi az, ami elérhető. Általában minden szájhagyomány útján terjed, nincsen olyan adatbázis, ahol meg lehetne tudni, hogy egyáltalán milyen lehetőségek vannak.
– Jó lenne egy információs bázis…
– Igen, mert nálunk is vannak segédeszköz boltok, de jóval kisebb választékkal. Pedig egy-egy jó segédeszköz sok mindent megkönnyít.
– És változatosabbá is teszi az életet.
– Igen, a Braille-írásos képes mesekönyvek például nagyon jók. Szerencsém volt olyan tekintetben, hogy a szüleim már gyermekkoromban arra tanítottak, hogy amit meg tudok tenni látássérültként is, azt meg is kell csinálni. Ezzel nyilván megkönnyítették, hogy én akarjam is csinálni a dolgokat. Amikor Balázs megszületett, a szüleim talán azt várták, többet kel majd segíteniük. Én viszont nagyon örültem, hogy nem volt szükségem túl sok segítségre, hiszen azért van gyermekem, hogy én tudjam ellátni. A mama és papa pedig legyen arra, hogy kényeztesse, vagyis, ami a nagyszülő dolga.
– Nagyon jó szemléletet kaptál otthon.
– Igen. Hatodikos koromban mentem először egyedül haza az iskolából. Anyukám biztosan nagyon izgult, de mégsem azt mondta, hogy az ő lelki békéje a legfontosabb, hanem az, hogy én megtanuljak közlekedni. A szüleim részéről hatalmas bátorság volt, hogy ezek a dolgok megvalósultak. Ez biztosan sok családban nehézség: annyira féltik a látássérült gyereket, hogy sok mindent nem is próbálhatnak meg. Engem fiatalon, már harmadikos koromban megtanítottak bottal járni, és onnantól nekem botozni kellett, ha együtt mentünk, akkor is. Így mire egyedül mentem, már nem volt bennem aggodalom. A Vakok Iskolájában később kezdtek el bottal járni, kiskamasz korban, s akkor sokan úgy érezték, hogy kínos bottal menni. Én viszont kiskamaszként nem szégyelltem a fehér botot, hanem azt éltem meg, hogy milyen szuper, hogy már egyedül mehetek, nem jönnek velem.
– Fontos volt, hogy támogattak az önállóságban.
– Igen, azt gondolom, hogy minél hamarabb, annál jobb.
– Mivel tudják leginkább segíteni a látássérült gyermeket a szülők?
– Az önállóság támogatásával mindenképp. A látássérült gyermek nevelése nagyon sok plusz munka, és anyagi költség is. Hiszen számítógép nélkül már nem tudunk létezni, vagy a beszélő telefon sem olcsó. A gyerek bevonása is lényeges. Soha nem volt kérdés, hogy segítek anyunak takarítani, és nekem is vannak feladataim. Az a fajta szemlélet nagyon fontos, hogy a szülő elfogadja, hogy a gyermeke sok mindent talán másként csinál, mint aki lát, de a végeredmény ugyanaz lehet. Én például sokkal lassabban takarítok, mint egy látó, de próbálok nagyon precíz lenni, és a végeredmény ugyanaz. Ha a szülők el tudják fogadni a gyermeket, az nagyon meghatározó, akkor a gyermek is könnyebben el tudja fogadni, hogy valamilyen fogyatékossággal él.
– Azt szokták mondani, ha valaki nem lát, más érzékei kifinomultabbak. Így van?
– Szerintem pusztán arról van szó, hogy jobban figyelünk a többi érzékünkre, mert a látás kiesik. Nem jobb a fülünk, hanem tudatosabban figyelünk. Ezt a Láthatatlan Kiállításon is sokan megtapasztalhatják: ha nem látnak, jobban koncentrálnak egyéb érzékszerveikre, és olyasmit is észrevesznek, amit egyébként nem. Ami talán igaz: könnyebb, ha valaki gyermekként tanul meg Braille-írást olvasni, mert a felnőtteknek kevésbé érzékenyek az ujjai. Persze, ha nem lehetne számítógéppel olvasni, akkor biztosan többen fektetnének ebbe is energiát.
– Tapasztal segítőkészséget?
– Igen. Gyakran megkérdezik, segítenek-e az emberek, ilyenkor szoktam mondani, hogy nézzen magára, hisz Ön is segít! Vannak olyan dolgok, amit nem tudnak, például, hogy miben jobb segíteni – lépcsőn mindig segíteni akarnak, de téren átmenni ritkán, pedig az sokkal nehezebb feladat, mert ott nincs viszonyítási pont.
– Mi az, amit még szívesen megosztana látókkal és látássérültekkel?
– Mindenképpen azt, hogy merjenek kérdezni. Sokan attól félnek, hogy egy-egy kérdéssel megbántanak. Nem beszélhetek mindenki nevében, de szerintem ez nincs így. Jó, ha kérdeznek. A másik, hogy ne bántódjanak meg azon, ha egy látássérült nem kér segítséget. Sokan megbántódnak, ezt én is tapasztalom. Holott úgy is lehet ezt nézni, hogy milyen jó, hogy a látássérült is boldogul. Bizonyára nem minden látássérült képes kedvesen válaszolni a segítségadásra. Ez igazán kár, mert elbátortalanítja és megbántja azt, aki segíteni akar. Viszont ha én udvariasan utasítom vissza a segítséget, azt tényleg azért teszem, mert magam is boldogulok, ez pedig fontos az önbecsülésemnek. A legfontosabb az, hogy örüljünk, hogy nem kell mindig segíteni!
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.10.11.
