• „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt” – mondja a Prédikátor. Felmerült benned valaha, hogy valamit elmulasztottál?
Én nem érzem, hogy beteljesületlen lenne az életem, hogy valami fontosat nem tehettem meg. A nehézségek ellenére is volt lehetősé¬gem sok mindennel foglalkozni. Olyat tudnék említeni, hogy valamit a gyengeségeim miatt elhanyagoltam. Például évtizedeken keresztül fontosabbnak tartottam a munkámat, mint az embereket, és ez nyomaszt. Nehéz volt elfogadni a szeretetüket, nem fordítottam elég időt a mélyebb, meghitt kapcsolatokra, mert túl sok volt a tennivalóm. Néha nem különböztettem meg elég megfontoltan, hogy mit kellene tennem, és volt, amikor csak úgy be¬leugrottam egy-két dologba, és nem biztos, hogy a jobb lehetőséget választottam.
( A „megkülönböztetés” egy kidolgozott módszer szerint történő döntési folyamat.)
• Van, amivel kapcsolatban azt gondolod, hogy végleg elrontottad?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy jobban vagy még mást is lehetett volna tenni. Maga, amit tettem, az nem volt olyan rossz, hogy jobb lett volna nem tenni. Nemrég egy középiskolában a szülőknek azt mondtam, hogy van, amikor a saját nehézségeik okozzák a konfliktusokat, nem a kamaszoké. Hiszen az emberi életnek szakaszai vannak, és ezek között gyakran válságos az átmenet. A szülőket is utoléri az érettkor küzdelme, szembenéznek az életük végességével, képességeik hanyatlásával, szembetalálkoznak az öregedéssel. Felmerülhetnek olyan alapvető kérdések, amelyek nehézséget okoznak: „Mit értem el az életben? Mi történt a fiatalkori álmaimmal? Érdemes volt-e megházasodni? Merre tartok? Talán ez az utolsó lehetőség, hogy még valamit elérjek, alkossak, és ehhez sietnem kell!” Arra szeretnék ezzel a példával rámutatni, hogy időről időre reflektálnom kell a határaimra, arra, amit elértem, és ez alapján eldöntenem, hogy mit tehetek, és mit akarok tenni életem hátralévő részében. Vannak álmok, amelyeket fel kell adni. Ha nem vagyok rá képes, akkor nyomorult leszek. Vagy békéljek meg az álmom részleges megvalósulásával, és bocsássak meg magamnak a meg nem valósult álmokért, vagy fedezzem fel eltemetett vágyamat! És ha sürgető késztetést érzek valamivel kapcsolatban, az az újrakezdés lehetőségét rejti magában. Az ember a halála napjáig fejlődik. Japánban sajnos sokszor láttam, hogy amikor az emberek nyugdíjba mentek, egyesek nem tudtak mihez kezdeni. Életük folyamán mindent arra összpontosítottak, hogy a vállalat munkáját jól végezzék. Napi tíz-tizenkét órát dolgoztak, és amikor nyugdíjazták őket, mindennap felszálltak a szokásos vonatra, elmentek a vállalat épületéig, és körbejárták. Kicsit később felültek újra a vonatra, és búsan hazamentek.
• Te hogyan döntöd el, hogy mivel foglalkozol?
A reflektív élet számomra nagyon fontos. Az, hogy lássam a napjaim minőségét. Nem engedem, hogy csak úgy elfolyjanak a napok; ahogy esik, úgy puffan. Naponta kiértékelem, hogy mi az, ami jól ment és miért kell hálát adnom, és mi az, ami nem ment jól, és hol kell résen lennem, hogy rendbe szedjem magam. Ez időskorban is fontos, azért, hogy érezzem, én osztom be az életemet. Este megtervezem a másnapot, és napközben kétszer-háromszor is visszatekintek. A mérce az, hogy mennyi az öröm a napjaimban. Ez mutatja, hogy rendezett, helyes alapelvek szerint teszem-e azt, amit akarok. De persze vannak napok, amikor komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy miért nincs elég öröm az életemben.
• Ez nemcsak egy múló érzés? Például süt a nap, ezért jó kedved van.
Az időjárás nem befolyásol. Az öröm meg a hála összefonódik bennem. Ez az idős élet áldása, hogy hálát tudok adni a szépért is, meg azért is, ami nehézséget okozott és nem ment jól. Az értékkeresés a célom. Ha valami olyasmi történik, ami nem úgy halad, ahogy terveztem, abban is igyekszem értéket találni. Ha nagyon elpuskáztam valamit, akkor örülök, hogy felfedezem, mit rontottam el, és azon gondolkodom, hogyan javíthatom ki.
• Szerinted mi az, aminek időskorban jön el az ideje?
Többek közt megtanulni azt, hogy az örömnek milyen gazdag forrása, hogy közreműködtem mások teljesítményében és örömében. Például a tanítványom öröme az én örömöm is. Vagy egy nagyszülő számára az unoka boldogsága. El kell tehát gondolkodnunk azon, hogyan viszonyuljunk a fiatalabb generációkhoz, az unokákhoz, dédunokákhoz, hogy ez lehetővé váljon.
• Neked sosem okozott nehézséget elfogadni a fiatalokat?
Az idősek közül elsősorban azokra néztem fel, akik tudtak örülni annak, hogy a fiatalok egészen másképpen élnek, mint ahogy ők éltek egykor. Sajnos vannak, akik állandóan azért kritizálják a fiatalokat, mert nem olyanok, mint ők voltak. Akik megtalálták az öregedés titkát, azok jót mondanak a fiatalokról, és ha olyan újdonságokkal találkoznak, amik egészen eltérnek a korábbi tapasztalataiktól, azok nem zavarják őket. Különös kegyelemnek tekintem, hogy számos országban többféle munkát végeztem, és annyi mindent láttam. Idegen helyeken természetesen nem gondolhattam, hogy a dolgoknak úgy kellene folyniuk, mint Magyarországon, és ez az új, a szokatlan dolgok és a különbözőség befogadására tanított. Ez segített ennek a hozzáállásnak a kialakításában, hogy már nem akarom rátukmálni a fiatalokra, amire ők nem vevők. Fiatalkoromban én is hajlamos voltam másokra erőltetni az elképzeléseimet, de később megbántam. Igyekszem úgy cselekedni, ahogy Isten is teszi. Isten se kényszerít senkire semmit. Elenged, ahogy a tékozló fiú apja tette. Bízik a fiában, és visszavárja. Ezt kell megtanulni ebben a kérdésben is. Egy nagyszülőnek ezt azt jelenti, hogy rábízza a lányára vagy a fiára, hogy másképp neveli-e a gyerekét, mint ahogy ő nevelte. Tegnap hallottam, hogy egy fiatal azt mondja egy idősnek: akkor adjál tanácsot, amikor kérjük. Szépen, kereken. Nagyon jó mondás! Nem kell beavatkozni abba, amiben nem kérik a segítségünket.
• Te hogyan viszonyulsz a tanítványaidhoz, és mit szeretnél nekik átadni?
Az egyetemen a spiritualitás történetének tanítása során arra szeretném őket rávezetni, hogy a kereszténység kétezer éves történelmében mi állta ki a próbát. A történelemből lássák meg, hogy mi az, ami valóban segítette az embereket. A másik, amit ez a kurzus tisztázni szeretne, hogy hogyan tudnak ők igazán segítői lenni másoknak. Mik a feltételei annak, hogy másokat támogató emberré váljanak? A keresztény spiritualitás lényegileg a másokért élő ember lelkisége. Ez a spiritua¬litás adja meg a lehetőséget a hallgatóimnak, hogy kialakítsák a számukra megfelelő segí¬tői életformát. Ebben az évben harmadszorra tartom ezt a kurzust, de elhatároztam, hogy nem tanítom kétszer ugyanazt.
• Milyen megfontolásból?
Nagyon fontos, hogy ne csak az én tapasztalataimat hallják, bár ez a passzív befogadás nekik is könnyebb lenne. Nem hiszem, hogy elegendő a saját élményeimet és véleményemet elmondanom. Minden alkalommal felteszek kérdéseket, melyekre nekik írásban kell válaszolni. Mind a nyolcvanöt hallgató írását elolvasom, amiből nagyjából látom, hol tartanak. Jegyzetet készítek arról, amivel egyetértek, és arról is, amivel nem. Mondani-valómat igyekszem ahhoz csatolni, ami őket foglalkoztatja, és ez csoportról csoportra változó.
• Nehéz ráhangolódni a tanítványaid gondolataira, szükségleteire?
Nem érzem annak, mert szabadságot adok nekik, és semmit nem próbálok rájuk erőltetni. Nem zavar, ha valakinek más a véleménye; szabadon elmondom a tapasztalataimat, és engedem, hogy ki-ki azt szűrjön le belőle, amire szüksége van. Imádkozom minden alkalom előtt és után is, hogy a Lélek megnyissa a szívüket.
• A saját életed és a lelkigondozói tapasz¬talataid alapján az idősek mennyire képesek és hajlandóak alkalmazkodni változó emberi környezetükhöz?
Az biztos, hogy fiatalkorban, akár a családban vagy más közösségben, ki kell csiszolódni, mert akinél ez nem történik meg, abból magának élő ember lesz, és mindenki kerülni fogja. Aki másokért élő ember volt, öregkorában is képes másokért élni. A pszichésen egészséges embernek mindig van lehetősége bizonyos mértékig alkalmazkodni. Ha képes beismerni a változtatás szükségességét, és vágyik is rá, akkor tud változni. Kérdés, hogy mennyire torzítja a személyiséget fizikai vagy lelki betegség, például demencia. De van sok olyan baj is, amelyről az a tapasztalatom, hogy „a betegség nem kisebb kegyelmi ajándék, mint az egészség” – ahogy a rendem alkotmánya írja. Saját élményeim alapján úgy gondolom, hogy a betegség az időskor egyik ajándéka, mert szembesít a korlátaimmal, és arra késztet, hogy latba vessek minden erőforrást, hogy szembe tudjak nézni velük.
• Mégis hogyan?
Tanulhatok a saját életemből és másokéból. Ha tudatosan átgondolom, mi vitt előre és mi hátráltatott, annak alapján mérlegelhetem, hogy a hátralevő években mi segíthet és mi nem. Mindig úton vagyunk, s nem gondolhatjuk, hogy célba értünk, hogy minden rendben van. És csak könnyű poggyásszal tudunk haladni. Sok mindent meg kell tanulnunk elengedni, az egészség egy részét is. Nekem most például a hallást és a sétálást. Elengedés és „úton levés”. Ezt is tapasztalataink alapján lehet megtanulni, hogy ne ragaszkodjunk olyasmihez, ami a valóságban már nincs is. Ahogy például a nyugdíjas japánok visszajártak a munkahelyük környékére, pedig ott már semmi dolguk nem volt. Ha azt, ami már nincs is, nem engedem el, akkor nyomorult vagyok, csapdába kerültem. Ellenkező esetben pedig olyan lehetőségek adódhatnak, amikkel korábban nem rendelkeztem. Minél többször megtapasztaljuk ezt, annál nyitottabbá válunk az új, értékes dolgokra; annál inkább képesek leszünk felismerni őket.
• Mi a különbség az elengedés és a lemondás között?
Az elengedés szabadságból fakad. Lemondani muszáj. Ha valamit képes vagyok elengedni, akkor soha nem gondolom azt, hogy az adott dologtól meg vagyok fosztva. Az öregedés visszafordíthatatlan folyamat. Az orvosaim szerint az én mostani tüdőbetegségemből nincs gyógyulás. Ennek ellenére megkérhetném az Urat, hogy tegyen csodát, de én nem kérem erre. Az oxigénpalackkal persze többet tudok megtenni, mintha nem lenne, de néha így is lila az ajkam, mert nincs elég oxigén a véremben. De ez hozzátartozik az öregedéshez, az életem velejárója.
• A rossz dolgokkal sokszor együtt kell élni, de támaszthatunk-e magunkkal szemben olyan követelményt, hogy örüljünk is nekik?
Az az öröm, amiről én beszélek, az evangéliumi öröm, ambivalens. Van benne fájdalom és félelem, de van benne öröm is bőven. Olyan, mint Jézus boldogmondásai. Hogy hogyan tudom ajándéknak tekinteni a gyógyíthatatlan betegségemet? Hiszek a szerető Istenben, a mennyei Atyámban, és egy szerető szülő nem kínozza a gyermekét. Tehát azért hagyja meg a nehézséget, mert a javamra válik. Ha hiszek abban, hogy Isten tudatában van mindennek, ami történik velem, akkor ide lyukadok ki. Ha Istent egy távol lévő személynek tekintem, s nem úgy, mint aki mindig velem van, akkor persze nincs értelme így gondolkodni a szenvedésről. A japánok például nem Istenről, hanem sorsról beszélnek. Ám a sors vak, kiismerhetetlen. Én azt hiszem, hogy minden Isten tudtával történik, tehát fogalmazhatunk úgy, hogy ő legalábbis nem akadályozza meg azt a rosszat, ami velem történik, és még a bűneimből és a kudarcaimból is tud jót kihozni.
• El tudsz képzelni az életedben olyan bajt vagy nehézséget, amire abszurdnak tűnne azt mondani, hogy Isten ajándéka?
A bajokat nem muszáj ajándéknak tekinteni. Van, aki csak az öregedés velejárójaként értelmezi azokat. Én a bennük talált érték miatt nevezem őket ajándéknak.
• Nem inkább ez a sajátos hozzáállásod az ajándék?
Lehet. De hidd el, nincs bennem semmi ellenállás azért, mert ezen a „pórázon”, orrszondán vagyok. Könnyebb beosztanom az életemet. De szükséges volt ehhez egy-két do¬log. Régebben nem ücsörögtem a szobámban. Amikor először hallottam, hogy ezentúl oxigénnel kell élnem, nagyon megrökönyödtem. Nem tudtam, mitévő legyek. Napok teltek el, mire végre szembe tudtam nézni a helyzetemmel, és több hét, mire igazán értéket tudtam találni benne.
• Hogyan?
Nap mint nap arra kértem az Urat, hogy mutassa meg nekem, mit rejt ez az új helyzet. Sokat elmélkedtem ezen, és végre egyik nap úgy éreztem, hogy Jézus világosságot adott. Ezt egy neki írt levélben így fogalmaztam meg a naplómban: „Köszönöm a betegségemet, a beteg tüdőmet, hiszem, hogy ezek a te ajándékaid. Tudtoddal történt ez a megbete¬gedés, nem akadályoztad meg, mert jót fogsz kihozni belőle. Gyengéd figyelmeztetés, hogy az életem vége felé közeledem; gyengébb, fáradékonyabb vagyok, lassan készülnöm kell a befejezésre. Tudom, hogy segíteni fogsz ebben, megfogod a kezem, mint mindig az életem nagy fordulópontjainál. Köszönöm, hogy megadtad ezt a hitet. Tudom, hogy a nagy úton is velem leszel mint jó testvérem. Lecsendesedés, nyugalom, sokkal kevesebb tevékenység… Milyen jó lesz szemlélődő életet élni, végre ízlelni a jelenlétedet! Sokkal mélyebben megtapasztalni az egységünket mindenben. Nem kell rohannom, hogy ezt vagy azt megtegyem. Mindentől megszabadulhatok. Jobban be tudom osztani a napjaimat a valódi prioritások szerint. Köszönöm ezt az új szabadságot.”
• Mit tekintesz valódi prioritásoknak?
Értéket találni mindenben, arra fordítani az időmet, ami igazán fontos, az emberekkel mélyebb kapcsolatot kialakítani. Az előbb említett levélben ezt is meg tudtam fogalmazni: „Gondolom, többek segítségére fogok szorulni, és jobban megtanulok szeretetet befogadni, hálával viszonyulni mindahhoz, ami az életből még megmaradt. Növekedhetek az irántad és az emberek iránt érzett hálában is. Kiszolgáltatottabb leszek, és ebben is jobban hasonlítok hozzád. A szegényebb, kiszolgáltatottabb, szelídebb élettel közelebb kerülök a te életstílusodhoz. Micsoda ajándék ez! Segíts tudatosítani, hogy a betegségem miatt radikálisabban tudlak követni!” És megköszöntem az erőt és hitet, amivel el tudtam indulni „az oxigénpalack útján”. Tudtam, hogy Jézus velem van, és örömmel megyek vele együtt. Lesz ezen az úton bizonytalanság, a légzéselégtelenség okozta félelem, meg talán halálfélelem is. De tudom, hogy ő fogja a kezem és ezek az új tapasztalatok szorosabbá teszik a kapcsolatunkat.
• De Jézus, amikor a földön járt, sok beteget meggyógyított.
Azokat gyógyította meg, akik személyesen kérték vagy akikért mások közbenjártak. Jézus fő feladata nem a betegek gyógyítása volt, ezek a tettei inkább jelek, amelyek a szava¬ival együtt azt célozták, hogy kinyilvánítsa az Atya szeretetét, és így megismertesse velünk az igazi, ingyenesen szerető Istent. Én azt tartom fontosnak, hogy Jézus hitre akarta elvezetni az embereket. Gyakran mondta: „a hited gyógyított meg téged”. És mindig fontos az a feltétel, amit Jézus imájából tanulunk: „Vedd el tőlem a szenvedés kelyhét, de legyen meg a te akaratod!” A gyógyulás megtörténhet testileg vagy lelkileg itt, a földi életben, és biztosan beteljesedik az örök életben.
• Az öregedéshez, tapasztalatod szerint, másképpen állnak a férfiak és a nők?
A nők mintha erősebbek lennének, ezért jobban viselik a fájdalmat, a szenvedést és az öregedés terheit is. De napjainkban több olyan asszonnyal találkoztam, aki nagyon nehezen barátkozik meg az öregedés tényével. Sokan nem szeretnék, ha mások öregnek látnák őket, de gondolom, ezt sem lehet általánosítani. Az öregedés kulcsa a kiszol¬gáltatottság befogadása, megélése. Aki erre képes, abból kedves idős ember lesz.
• Mégis, hogyan lehet megbarátkozni a ki¬szolgáltatottsággal?
A kiszolgáltatottság jelenthet nyomort is, például gondolj a hajléktalanok keserves helyzetére. De ha van bennem szeretet és bizalom az iránt, akinek kiszolgáltatom magam, akkor a kiszolgáltatottságom a legnagyobb öröm lehet. A kérdés az, hogy el tudom-e hinni, hogy valaki őszinte szívvel szolgál nekem. Amikor kórházban voltam, igyekeztem kímélni az ápolónőket, és önállóan ellátni, amit tudtam, de öregedni annyit jelent, hogy alkalmat nyújthatok másoknak arra, hogy szeretettel tegyenek értem valamit. Miért kellene azt gondolnom, hogy senki sem akar nekem segíteni? Mindent megköszöntem az ápolónőknek. Persze egyikük nagyobb örömmel végezte a munkáját, a másik kevesebbel, de nekem nyitott szívvel kell fogadnom a gondoskodást.
• A kiszolgáltatottság nem a hatalom el¬vesztését jelenti?
Hát ez az! Vannak emberek, akik a maguké mellett még mások életét is szeretik kontrollálni. Aki egész életében ura volt az életének és másokénak is, vagy legalábbis úgy gondolta, annak nagyon keserves az öregség, mert erről végképp le kell mondania. Egy idős ember ugyan mit tudna a hatalmában tartani és irányítani? Nem sokat. Ezt különben is jobb feladni. Ha van hited, Isten kezébe helyezed magad. Tegyél velem, Uram, amit akarsz! Valakinek, amikor kezdett öregedni, azt javasoltam, hogy vegyen elő egy üres lapot, lássa el az aláírásával, és kérje meg Istent: írj rá, amit akarsz, én elfogadom. Az elfogadás fontos magatartás öregkorban: a megelőlege¬zett elfogadás
• Nem jelent ez passzivitást? Már annyian idézték ezt a mondást, de talán ideillik: „Adj erőt, Uram, hogy el tudjam fogadni a meg¬változtathatatlant! Adj kitartást, hogy meg tudjam változtatni a megváltoztathatót, és adj bölcsességet, hogy e kettőt egymástól meg tudjam különböztetni!”.
Igen, csakhogy ebben nincs elég szabadság. A kérdés az, hogy milyen lélekkel fogadod el, amit nem tudsz megváltoztatni. Én ezért nem szeretem ezt a mondást. Ha az, hogy elfogadom, azt jelenti, hogy nem lázadok, az nem elég. Az ökör is elfogadja, hogy a fejére teszik az igát, aztán húzza a szekeret. Ez nem elég! Sokkal fontosabb, hogy milyen lélekkel viszonyulok a megváltoztathatatlanhoz. Persze a lázadás hiánya is valami, de az még nem teljes emberi magatartás. Ha örömmel teszem azt, amit teszek, a benne talált értékek miatt, az az igazi! Ha az állapotomat szabadon, örömmel és szeretettel tudom elfogadni, akkor élem az életemet boldogan és Isten akarata szerint.
• Ez Istenbe vetett bizalom nélkül nem megy.
Nagyon nehéz Isten nélkül megöregedni. Meg lehet próbálni, de azt gondolom, nem érdemes.
Forrás: Naszádi Kriszta – Nemes Ödön: Párbeszéd az öregséggel. Harmat Kiadó, Budapest, 2010, 35-51.o.
Feltöltve: 2015.06.14.
