A természethez való viszonyunk sok mindent elárul arról, hogyan határozzuk meg helyünket a világban, s ezzel együtt azt is tükrözi, hogyan tekintünk önmagunkra. Rochlitz Kyra lelkigondozóval a természet és az önismeret kapcsolatáról beszélgettünk.
– A modern világ eltávolít a természettől. Tapasztalata szerint milyen hatással van ez a mindennapi életünkre?
– Elsősorban olyan hatással, hogy önmagunktól is eltávolít. Az életünk minden dimenziójában magunk által alkotott dolgok vesznek körül bennünket, és még a természetes dolgokat is megváltoztatjuk. Például nem igazán tudjuk, mi az, amit megeszünk, vagy hosszú távon milyen hatással vannak ránk elektromos berendezéseink, és azok a vegyszerek, kozmetikumok, amit használunk. Túl ezen, elszokunk attól, ami a természetben természetes és valóságos: hogy a dolgoknak megvan a belső rendje. Sok minden összefügg ezzel, amit szem elől tévesztünk. Ilyen például az, hogy az életünkben szinte egyáltalán nincs jelen a csönd. A pannonhalmi bencés gimnáziumban tanítok. Egyszer valaki megkérdezett ott végzett diákokat, hogy a Qpacon szerzett tapasztalataik közül melyek voltak számukra igazán fontosak. Az egyik, amit a diákok kiemeltek, az, hogy Pannonhalmán milyen sokféle csönd van. Ottani életük különböző helyzeteiből föl tudtak sorolni számukra nagyon fontos és emlékezetes, de egymástól eltérő élményeket, ahol a csönd meghatározóvá vált. Így később a csönd hiányát is jobban át tudták élni. Úgy gondolom, az igazi baj nem is az, amikor hiányzik életünkből a csönd, hanem az, amikor már nem is hiányzik. Amikor nem vesszük észre, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Sok családban megfigyelhető, hogy háttérzaj nélkül szinte el sem képzelhető az élet: ha csönd volna, inkább bekapcsolnak valamit, TV-t, rádiót. Biztosan azért is van ez így, mert a csöndben olyan módon találkozunk önmagunkkal, ami nem mindig könnyű. A zaj elfedheti a belső valóságunkat, így megóv a szembesüléstől, de sok mindenben gátol – például abban, hogy érzékeljük valódi szükségleteinket, igazi vágyainkat. Így saját belső fejlődésünktől is könnyen elzárja az utat.
– A zaj mintegy „kivon” önmagunkból, mintha saját magunkon kívül élnénk?
– Pontosan ilyesmire gondolok én is, mintha magunkon kívül élnénk, és egyre kevesebb helyünk, terünk és időnk volna arra, hogy visszanyúljunk a saját belső forrásainkhoz. A természetben egészen másként telik az idő, mint ahogyan mi a mindennapjainkat töltjük. Ott mindennek megvan a maga ideje, és ezeket az időket nem lehet fölcserélni. Tehát az, hogy mikor van ideje a vetésnek, és az aratásnak, hogy mikor kell ültetni, öntözni, vagy leszedni a gyümölcsöket: ezek nem fölcserélhető pillanatok. A fű tavasszal nő, és ha nem nyírjuk le, mert nincs rá időnk, hamar egy méteresre növekedik. Olyan világ ez, ahol nem lehet figyelmen kívül hagyni a dolgok szükségszerű menetét. Ha mindig csak betonrengeteg vesz körül, és a múló időnek, vagy akár a nappal – éjszaka ritmusának is ellenállunk a magunk által alkotott technika, pl. a fény segítségével, lassan elveszítjük az önmagunkra való hangolódás természetes képességét is.
– Régen, amikor az emberek még a természet ritmusa szerint éltek, valószínűleg könnyebben megtalálták a belső harmóniájukat is.
– Így van, és ennek oka szerintem az, hogy a természet közelsége a saját valóságunkhoz is közelebb visz. Olyasmi történik a természetben, ami bennünk, a mi emberi természetünkben is végbemegy – csak önmagunkban nem feltétlenül tapasztaljuk ezt olyan közvetlenséggel, mint ahogyan a természet jelenségeiben megfigyelhetjük. Már utaltam rá, hogy a természetben mindennek ideje van: fölcserélhetetlen a növekedés és a hervadás, a virágzás és a pusztulás. Minden évszaknak megvan a maga szépsége: nem csak a tavasz gyönyörű! Sokszor akaratlanul is úgy tekintünk az életre, mintha a fiatalság volna az élet egyedül értékes része. Mintha utána már minden csak a veszteségről szólna: például a szépség, a termékenység, mások megbecsülésének elveszítéséről. Egyre kevesebb ember tud úgy tekinteni az idős emberre, mint egy sok száz éves fára, amely egészen más erőket hordoz, mint egy éppen sarjadó, új növény… Ha közel vagyunk a természethez, könnyebben láthatóvá válik, hogy mi az, ami nem kikerülhető: például, ha nem hullnak le a fáról a levelek, akkor nem lehetséges új tavasz, nem tud ismét rügyre fakadni minden. A természetnek ezt a ciklikusságát életünkben is újra és újra át kell élnünk. Növekedünk, fejlődünk, bizonyos élethelyzetek, kapcsolatok, a hivatásunk elérnek valahova, tetőpontra jutnak, aztán válságba kerülnek, hervadnak, veszteségeink vannak. De ezekből a veszteségekből sokszor nem várt – sőt, néha gazdagabb – új élet fakad.
– A természet segíti az emberi lét valóságának megértését. Hogyan válhat úttá saját magunk jobb megértéséhez? Hogyan segíthet bennünket mélyebb önismerethez?
– Két dolog jut eszembe: az egyik, hogy a természet mindig az, ami. Minden, amit a természetben találunk, mélyen önazonos. A kő az kő, a csiga az csiga, a falevél is falevél: semmi nem próbál más lenni, mint ami igazából. Van ebben valami lenyűgöző egyszerűség. A halak nem a fán raknak fészket, az oroszlán nem a tenger fenekén keresi a táplálékát. Föl sem merül bennük, hogy másban keressenek kibontakozást, mint amire teremtettek. Az ember viszont sokszor olyasmit próbál elérni, ami idegen a természetétől, s ebből rengeteg szenvedés, belső békétlenség fakad. Hihetetlen erőfeszítéseket teszünk azért, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk. Pedig minden lény nagyon szép teljességet hordoz önmagában. És persze olyan értelemben is önazonosak az állatok, hogy pontosan tudják, mikor éhesek, mikor fáradtak… Városi emberként nagy élmény órákig nézni azt, ahogy a lovak egyszerűen csak vannak, és legelnek, nem izgatja őket semmi. Tudják, hogy mennyi táplálékra van szükségük, és nem sajnálják az időt a táplálkozásra. Összehasonlítva ezt a látványt a tébolyult rohanással, amikor negyed óra alatt kell bekapkodni valamit két fontos és sürgető esemény között, szinte hihetetlen a kontraszt. Vagy mondjuk érzékelni, hogy mi az, ami jót tesz, és mi az, ami árt… Korántsem egyszerű dolog. A természetben élő lényeknek mégis spontán, természetesen megy, nem kell rajta gondolkodniuk.
– A növények, állatok szemlélése segíthet bennünket abban, hogy vágyakozzunk arra, hogy felismerjük, mi az, ami valóban a javunkat szolgálja, és ezáltal segít abban is, hogy találkozzunk belső világunkkal.
– Régen, egy külföldi közösségben tapasztaltam, hogy az elcsendesedni vágyó embereknek valamilyen környezetükkel kapcsolatos kihívást is adtak. A kapott feladatok által az emberek nagyon könnyen meg tudták tapasztalni személyiségüknek olyan árnyoldalait, amelyek addig rejtve voltak előlük. Maradandóbban, mintha csupán beszélgettek volna róla. Például valaki egy héten át dolgozott azzal, hogy egy gyökeret kiszedjen a földből. Minden erejét bevetette, és minden lehetséges módon próbálkozott, de nem ment. Egy hétbe került, hogy rájöjjön: segítséget is kérhetne. Ez rávilágított arra az életében is jellemző vonására, mely sok problémájának forrása volt, hogy mindig mindent egyedül próbált megoldani.
Saját tapasztalatom az, hogy a természetet szemlélve minden, ami ott történik, amit látunk, átfordítható önmagunk mélyebb megértésébe is. Például sokat tanulhatunk abból, hogy az erdőt járva milyen élményeink lesznek. Mi az, amit megpróbálunk, és nem megy, mi az, amit megpróbálhatnánk, de elszalasztunk, és emiatt nem fedezhetünk föl valami szépséget. Mit érzünk hívogatónak, és mitől félünk? El merünk-e indulni járatlan úton, vagy mindig a biztos ösvényt keressük; netán túl vakmerően vágunk a rengetegnek… mit okoz bennünk, ha régóta szomjasak vagyunk, és nincs vizünk? Végtelenségig tudnék sorolni olyan szituációkat, amelyek közvetlenebbül mutathatják meg nekünk, hogyan hat ránk egy életből is ismerős szituáció. Hogyan reagálunk, mit kezdünk az akadályokkal, hogyan keressük a megoldást és milyen megoldásokra vagyunk fogékonyak.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.02.28.
