Anna néni eddigi hosszú életútján számos veszteséggel, búcsúzással nézett szembe. Az átélt nehézségek nem törték meg, fiatalos lendülettel mesél a folytonos újrakezdésről, és most is lelkesen fogadja a kihívásokat.
– Mit jelent az Ön számára a veszteség?
– Legfőképpen, az én konkrét jelenlegi tapasztalatom szerint azt, hogy már nem emlékszem az emberek nevére. Tehát az agyam már nem működik olyan jól, mint azelőtt. És amikor nem tudom a szomszédomat nevén szólítani – csak abban a percben, mert aztán később eszembe jut – , akkor az szégyenérzéssel tölt el. Viszont a szomszédom szívesen megmondja a nevét, tehát helyrejön minden. Hát ezt tapasztalom most, nem régóta. Más veszteségek is vannak, például, hogy nem tudok olyan gyorsan elvégezni egy munkát, vagy hogyha fordítok valamit, egyik nyelvből a másikra, többször kell használni a szótárat, vagy, éjjelenként nem tudok úgy dolgozni, mint azelőtt, több pihenésre van szükségem… így aztán néha nem vagyok megelégedve magammal, mert nem tudom elvégezni azt a munkát, amit elvállalok.
– Ezek olyan veszteségek, amelyek az életkorból adódnak.
– Igen, ez az életkorból adódik. Ezeket föl kell dolgozni és el kell fogadni, máskülönben képtelenek vagyunk teljes életet élni, például ha mindig azon aggódom, hogy most kevesebbet tudok elvégezni, mint azelőtt.
– Mikor találkozott először a veszteséggel, hogyan emlékszik vissza?
– Nem régen, ez új dolog nekem.
– Akkor ez egy kihívás is most.
– Úgy van! Ez egy kihívás most! Ha mások látják rajtam, hogy fáradt vagyok, rögtön mondják, hogy tessék többet pihenni!
– Egy konkrét, gyakorlati lépése a veszteség elfogadásának, hogy alkalmazkodunk a megváltozott képességeinkhez, vagy az új külső adottságokhoz, lehetőségekhez. Idő kell hozzá, és nem könnyű dolog… Viszont úgy hiszem, Anna néni nagyon szereti a kihívásokat.
– Ez igaz!
– Az élete során sokfelé járt, sokat látott a világból. Mit tapasztalt a veszteséggel kapcsolatban, más kultúrákban?
– Dél-Afrikában éltem 23 évet. Ott az európaiak között végeztem egy kis kutatást. Kérdeztem őket, hogy ahogy öregednek, miért aggódnak a legjobban az életükkel kapcsolatban, ami még hátravan. Azt mondták, hogy az önállóság elvesztése az, ami legjobban aggasztja őket. Ez érthető. Viszont az egyszerű társadalmakban, Afrikában az emberek összetartozása szélesebb körű. A család nem bomlik le apa-anya és gyermekre, hanem a rokonok is erősen támogatják a személyt. Tehát ott nem annyira mutatkozik az, hogy félnek attól, nem lesz, aki gondoskodjék róluk, vagy nem jellemző, hogy ne tudnák rábízni magukat a másikra. Egész életükben úgy van, hogy a gyermekek nem csak a szűk családi kör gyermekei, hanem mindenki gondoskodik róluk. Azt hallom, hogy 80 évvel ezelőtt valamilyen szinten ez volt az európai országokban is. Most felosztják a családot: az időseket otthonba küldik például, tehát a család már nincs úgy együtt, mint régen. Így az emberek aggódnak, hogy mi lesz velük, amikor idősek lesznek, ki lesz, akiben megbízhatnak, aki gondoskodik róluk, vagy akár a család többi tagjáról, ha ők meghalnak, vagy betegek lesznek.
– A támogató családi „háló”, szolidaritás erősebb az afrikai kultúrában.
– Igen, ott sokkal erősebb. Az egyszerűbb társadalmakban, nem az európai kultúrában.
– Ez nyilván elősegíti a veszteségek feldolgozását is.
– Igen, természetesen, hiszen megnyugtató. Nem aggódnak annyira azért, hogy mi lesz velem, hogy fogok tudni megélni a mindennapi életben…
– Beszéltünk az aktuális veszteségekről. Korábban, fiatal korában, a családban találkozott-e a veszteséggel?
– Hát igen. A legnagyobb veszteség, amikor egy családtag meghal. Nekem is meghalt az édesapám. A mi családunkban nagyon fontos volt, hogy hittünk Istenben. Így tudtuk, hogy Isten rosszat nem akar. Hogyha elvette édesapámat a háborúban, akkor azért gondoskodni fog rólunk. Akkor kitűnt, hogy akik visszajöttek a háborúból, és tisztek voltak, mint az édesapám, azokat elküldték Szibériába, vagy más munkatáborba. Ott legtöbben meghaltak, a családjuk soha nem hallott róluk többet. Hálásak voltunk, hogy mi legalább tudtuk, mi történt az édesapánkkal, ez megnyugtató volt számunkra. Ez volt a személyes tapasztalatom a családunkban. Aztán nagy veszteség volt számunkra, amikor a forradalom után el kellett hagyni Magyarországot, mert részt vettünk a forradalomban. Ez minket nagyon-nagyon bántott, mert ez a mi hazánk, és az ember ragaszkodik a hazájához… Akkor is úgy volt, hogy szembe kellett nézni a problémával. Ami engem nagyon segített, hogy a családunk együtt ment, és támogattuk egymást. Ha valaki el volt keseredve, mellette álltunk. A Vöröskereszt is segített, mindjárt állást kaptunk, és volt megélhetésünk, volt támogatás, az emberek szívesen fogadtak és szerettek minket, amíg talpra nem álltunk saját magunk. Így meg tudtunk birkózni a veszteséggel.
– Voltak-e olyan kapcsolatok, amelyek különösen támaszt jelentettek az új helyzetben?
– Egy keresztény közösség vállalt felelősséget értünk. Ők készítették számunkra az élelmet is. És már önmagában az, hogy az ember munkába áll, az élet folyik, és tud pénzt keresni az ember, amiből megélhet, önállóságra mutat. Az pedig nagyon jó, ha az önállóságát biztosítani tudja, és nem érzi, hogy csak az árral szemben úszik, és nem jut sehová.
– Hogyan találkozik a veszteséggel a mindennapi életben?
– Ha figyelmen kívül hagyjuk, és nem vesszük tudatosan észre mindennapi veszteségeinket, akkor bizonyosan sokkal nehezebb lesz elviselni a ritkábban előforduló súlyosabb eseteket. Egy közeli családtag halála mindenkiben fájó hiányérzetet okoz, de ezt minden személy másként éli túl. Egyesek a kellő gyászidő után bele tudnak nyugodni a megváltoztathatatlan helyzetbe, és hasznos munkába vetve magukat folytatják életüket. Mások beletemetik magukat a gyászba, sőt megengedik, hogy ez beteggé tegye őket; évtizedeken keresztül nem tudják életüket újra felépíteni, és annak teljességében megélni.
– A veszteség az élethez tartozik. Van-e az Ön számára pozitív oldala?
– Az életnek alapja a növekedés, változás, fejlődés, gyarapodás. Az élet vibráló, rezonáló, aktív, és nem stagnál. Ami stagnál, az csak létezik, de nem él, nem tevékeny. Csak úgy haladhatunk, ha elbúcsúzunk az első lépéstől, és a másodikba, továbbiakba lépünk. Az idő múlása folyamán el kell veszítenünk a jelen percet, és a következő percbe illeszteni magunkat. Csak úgy válhatunk felnőtté, ha elhagyjuk gyermekkorunkat, és megváltozunk. Furcsán néznénk egy férfire, aki nem beszél rendesen, hanem gügyög, mert ragaszkodik kisbaba korához, nem akarja azt elveszíteni. Minden változáshoz – ami az élet egyik alapja – veszteségre van szükség, hogy az, ami most van, átalakulhasson valami újjá. Az édesanya, aki második gyermekét szüli, már nem ugyanaz az anya, aki az első kisbabáját szülte. Rengeteg tapasztalatot nyert az első gyermekkel való foglalkozása során, és most már másként cselekszik ezzel az újonnan születettel. Minden hajnalban, amikor felébredek, kihajolok az ablakon, hogy lássam a csillagos eget. Minden hónapban izgatottan várom, hogy a telihold felemelkedjen az égboltra. Mindig új élmény, noha a csillagok, a hold ugyanazok. Ami változott, az bennem van. Én változtam, és így, ezért ezek a természetbeli dolgok új élményt nyújtanak nekem, minden alkalommal.
– Hogyan talál értelmet a veszteségekben?
– Hálásnak kellene lennünk, mivel Isten nem emberek kezére bízta az idő múlását. Így nem ragadhatunk le egy bizonyos percnél; nem stagnálhatunk. Értékelni és hasznosítani kell minden percet, mert az egyedi és nem ismételhető. Itt a veszteség éberségre ösztökél. A pihenést és alvást is hasznos időtöltésnek hívjuk, mert akkor történik a szervezetünk regenerálódása. Például, csontunk minden porcikája újjá épül körülbelül hét év lefolyása alatt. Tehát az anyag, ami jelenleg testünkben van, módszeresen kivetődik, és helyébe új anyag képződik. A veszteség itt is javunkat szolgálja. Itt említenék egy másik érdekességet. Ha olyan munkát végez egy ember, amelynek során a jobb karját erősebben használja, akkor a jobb karcsontját vastagabbá, erősebbé formálja a természet, ahogy a Teremtő azt előre beállította. Egy élő szervezetnek (akár fizikai, akár lelki szervezetről van szó) fejlődnie, változnia, gyarapodnia kell, és csak veszteségek útján van lehetőség az újjal való feltöltésre. Például, egy vízzel teli pohárba nem lehet bort önteni, amíg a poharat ki nem ürítjük. Noha legtöbben szeretnénk a vizet is megtartani, meg a bort is megkapni, ez lehetetlen.
– Mi jelent tapasztalata szerint nehézséget a veszteség elfogadásában?
– Természetünknél fogva gyűjtögetők vagyunk. Gyufásdoboztól folyóparti kavicsokig mindent gyűjtünk, különösen fiatal korunkban. Azután nagyobb tárgyakat is gyűjtünk, amelyek annyira betöltik otthonunkat, hogy mozgásunkban akadályoznak bennünket. Egy 85-éves házaspár hálószobájában a két karosszéken halmozódtak mindennapi ruháik, mialatt a nagyméretű szekrények tele voltak elavult, már nem használható tárgyakkal. A néni mutatta a többtucat divatlapot az 1930-as évekből, és csalódottan panaszkodott, hogy senkit nem érdekelnek azok. De ő a világért sem vált volna meg tőlük. Nem volt hajlandó kidobni őket. Ez a makacs ragaszkodás használhatatlan tárgyakhoz bénító lehet, mivel meggátolja előrehaladásunkat, akadályozhatja mindennapi kényelmünket. Személyekhez való értelmetlen ragaszkodás – például felnőtt gyermeknek a szülőkhöz, az anyának megházasodott fiához – szintén nem egészséges dolog.
– Mi segíthet az előrelépésben?
– Meg kell tanulnunk lemondani azokról a dolgokról, amik már nem hasznosak fejlődésünkre. Nagy kincs lehet, ha van egy személy, akiben megbízunk, akinek elmondhatjuk ügyeinket, és aki az ő szemszögéből jól látja a helyzetet és tanácsot adhat.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.10.31.
