Érzékelés – ablak a világra
Az érzékszerveink kapuk a világra. Olyan eszközök, amelyekkel már sokkal előbb kommunikálok a világgal, mint hogy gondolatokat, szavakat, ítéleteket alkottam volna. Ha megfelelően működnek, az érzékszerveink nyitott kapuk a minket körülvevő világ és önmagunk között. Ha viszont nem működnek jól, az előbbivel ellentétben izolálnak a világtól, az elszigeteltség tapasztalatának okozói lehetnek. A látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés révén kapunk közvetlen információkat a környezetünktől.
Korunkban információs áradatnak vagyunk kitéve. Ezek az információk elsősorban a hangokon-zajokon és vizuális ingereken keresztül érkeznek el hozzánk. Ugyanakkor a készételek, fűszerkeverékek ízfokozói is erős hatást gyakorolnak ízlelő bimbóinkra, az illatszerek, illatosító szerek pedig a szaglásunkra… Általánosságban azt mondhatjuk, hogy sok és viszonylag erőteljes inger ér bennünket. A tapintás érzékszerve különleges, a legintimebb érzékszervünk, hiszen ennek az érzékszervnek a használatához fizikai közelség szükséges. Egy emberi kapcsolatban, amikor megérintünk valakit, nem csupán két test érintkezik, hanem két személy. A tapintás, érintés a személyes találkozás, kapcsolódás, egymásra hatás legerősebb élménye, tapasztalta az ember számára.
Az érzékszerveink, mint mondtuk, kapuk a világra, a kapcsolatra. Az élőlények világában az állatokra jellemző az, hogy folytonosan a külső környezeti ingerek hatása alatt vannak, ezekre reagálnák. Az állatokat a szinte folytonos éberség segíti, hogy fennmaradjanak. A külső ingerekre való reakció mellett a belső ingereiknek megfelelően a lét és fajfenntartó ösztöneik irányítása alatt működnek. Amikor éppen nem ezeknek az ingereknek alávetve cselekszenek, akkor alszanak. Az ember az egyetlen élőlény, aki képes arra, hogy visszavonuljon, visszahúzódjon a környezet rá gyakorolt ingereitől, és belépjen önmagába. Emberi képesség az, hogy átfordítsuk figyelmünket a környezeti ingerekről önmagunk belső világára, és képesek legyünk önmagunk megfigyelésére is.
Az előbb említett képességünk segít bennünket abban is, hogy tudatosan figyelemmel kísérjünk egy-egy érzékszervünk hozzánk érkező üzenetét. Elképzelhetjük ezt olyan módon, mintha mi magunk egy szép ház lennénk a világra tekintő öt hatalmas ablakkal, az érzékszerveinkkel. Az információk és benyomások minden irányból érkeznek, de mi eldönthetjük, melyik ablakhoz melyik érzékszervünkhöz „megyünk oda”, és melyik által tekintünk ki tudatosan a minket körülvevő világra. Ha gondolataink elsodornának, visszatérünk az érzékszervünkhöz, és ítéletalkotás, minősítés nélkül hagyjuk, hogy megérkezzen hozzánk érzékszervünk üzenete. Amennyiben csak egy érzékszervünkre figyelünk, a következő tapasztalatokra tehetünk szert: megfigyelhetjük, hogy egész lényünk jelen van abban az érzékelésben, sokkal finomabb, árnyaltabb valóságok érkeznek meg hozzánk, mint amit egyébként tapasztalni szoktunk. Az észlelés együtt jár egyfajta megpihenéssel; az adott érzékszervünk szintjén kirajzolódik, felragyog az érzékelt valóság belső ritmusa.
„A ritmus – összhangban önmagunkkal és a világgal”
Amikor tudatosan érzékelünk és egy adott érzékszervünkre figyelünk, megtapasztaljuk, hogy az érzeteknek belső hullámzása, ritmusa van. A szavakat és hangokat a köztük lévő csend ritmizálja. A vizuális ingerek úgy jutnak el hozzánk, hogy a formáknak, alakoknak, színeknek határai vannak, nem olvadnak össze, így válnak egyedivé. A formák-alakok és az ezeket szétválasztó határok ritmizálják a vizuális ingereket. Az ízlelésben és a szaglásban az ízek és az illatok sokfélesége, illetve a sokféleségben rejlő különbözőség az, ami megadja az egyes ízek és illatok sajátosságát. A tapintásban pedig benne van a találkozás és elválás, az érintés és elengedés ellentétes tapasztalásának egysége. Az érzékelésünknek belső ritmusa van.
A minket körülvevő világnak van egy ciklikus és ritmikus működési mechanizmusa. Ritmusa van az évszakok, a nappalok és éjszakák váltakozásának, a Hold fogyatkozásának és holdtöltének. Ezek az ismétlődő jelenségek biztonságossá és kiismerhetővé teszik számunkra a világot. Tudjuk, hogy elmúlnak, visszatérnek, és ha újra tovatűnnek, bizonyosak lehetünk benne, hogy megújulva ismét felbukkannak. A változás része az emberi életnek. A világunkban lévő ciklikus változás hozzászoktat bennünket az átalakuláshoz, és megszelídíti számunkra az elfogadás és elengedés életünkkel járó valóságát.
Miközben az emberi élet annak kezdetétől a beteljesedése felé halad, van az emberben „valami”, ami állandó marad. Személyiségének legbensőbb lényege, magja, az, aki ő maga, egyedisége, megismételhetetlen legszemélyesebb valója létbe hívásától kezdve örök és egyetlen. Ez a személyiség alakul, formálódik, egy életen át, ebben a folyamatban is szerepe van az életciklusok ritmikus váltakozásának. Az egyes életszakaszokban, életfordulóknál két fő megoldandó kérdéssel találkozunk. Az egyik életfeladat nem más, mint felismerni, hogy mi az, ami a továbblépéshez szükséges, más szóval mit kell elfogadnunk és vállalnunk, mint életfeladatot. A másik kihívás számunkra, hogy lássuk, mi az, amit el kell engednünk, le kell tennünk a múltunkból, ami akadálya a továbblépésnek. Az elfogadás és elengedés kettős feladata találkozik ezzel a belső ritmussal, ami átjárja életünket.
Az érzékszerveink amennyiben tudatosan figyelünk rájuk ráhangolnak bennünket a környezeti változások ritmusára. Ugyanakkor emberi testünkbe is bele van írva a ritmus, melynek legkönnyebben detektálható megnyilvánulása a lélegzetvétel és a szívünk tapintással is érzékelhető lüktetése. Legalapvetőbb életfunkcióink akaratunktól függetlenül, ritmikusan működnek.
Úgy is fogalmazhatnánk, a ritmus bennünk van és körülvesz bennünket. Az embernek, mint életművésznek, „élet-ritmus művésznek” a feladata, hogy felfedezze a teremtett világba beleírt ritmust, a környezet, az embertársak ritmusát, a belső testi és lelki ritmust, ezekre ráhangolódjon, összehangolja őket, és sajátos, személyre szabott módon egy egészen egyedi zeneművet szólaltasson meg élete által ebben a világban.
Versegi Beáta Mária PhD (szerzetesnő, a Nyolc Boldogság Közösség tagja, teológus – keresztény antropológus)
Az írás az Embertárs folyóiratban is megjelenik.
Feltöltve: 2015.09.20.
