Én magam vagyok az, aki a tükörből visszatekint
A testünkhöz különböző módon viszonyulunk. Vannak pillanatok, amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben; vannak, amikor nem férünk meg a bőrünkben, van, amikor teherként éljük meg testi valónkat, és az is előfordulhat olykor, hogy a testünk akadályt jelent valamilyen törekvésünk számára. Betegség idején pedig megélhetjük, hogy törékenyek, rászorulók lettünk, éppen a testünk diszfunkciója miatt.
Korunkban nagy érdeklődéssel fordulunk a test témája felé. Erről tanúskodnak a test-kultusszal kapcsolatos wellness-, fitnesz programok, az egészséges életmódot hirdető számtalan módszer, a különféle fogyókúrás és egészség megőrző diéták, ide sorolhatjuk a testfestés és műkörömépítés kultusszá növő elterjedését, a fogékszer használatát. Mindezek egészségi, esztétikai megítélése kapcsán nem szeretnék itt állást foglalni. Arra hívnám csak fel a figyelmet, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben az emberi testtel feltűnően és látványosan többet foglalkozunk, mint annak előtte.
Testünk az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunknak a látható megnyilvánulása, az a felület, hely, ahol felszínre kerülnek érzéseink, törekvéseink, belső vágyaink, bizonyos mértékben az értékrendünk. Testünk láthatóvá tesz bennünket önmagunk és mások számára. Általa jutnak kifejezésre örömeink, bánatunk, kríziseink egyaránt.
A testünkhöz való viszonyunkban kifejezésre jut az élethez való viszonyulásunk: az élet igenlése, elfogadása, ápolása, elutasítása, megvetése; az élet megélése, ajándékként való felfedezése, vagy akár az, ha „túlélésre” törekszünk, ha felemészt az élet, ha elvetjük az életet.
Mikor belenézünk a tükörbe, tudjuk, hogy mi magunk vagyunk ott, testünk, arcunk által önazonosságunk jelenik meg a világban, még ha belső valóságunkat csupán töredékesen tudja is megjeleníteni.
A testünk által lehetünk részesei a másik emberrel való találkozásnak és egymás kiegészítésének. Jóllehet egy személyes találkozás mélységét, meghittségét, minőségét a lelkek összehangolódása adja, mégis szükségünk van a testünkre, mint lelkünk otthonára, hogy megtapasztaljuk az emberi találkozás valóságát.
Miként viszonyul hát egymáshoz a „testem és én”? A testem én vagyok, és mégis én több vagyok, mint csupán a testem. Ezért érdemes jóban lenni a testünkkel, hallgatni rá, komolyan venni, és benső, lelki, spirituális értékeinknek megfelelően alakítani. Emberként megtestesült szellemi lények vagyunk, pszichoszomatikus egységet alkotunk. Lehetőségünk van arra, hogy elsajátítsuk lelkünk és testünk, illetve testünk és lelkünk egymásra hangolódását.
Versegi Beáta Mária PhD (szerzetesnő, a Nyolc Boldogság Közösség tagja, teológus – keresztény antropológus)
Az írás az Embertárs folyóiratban is megjelenik.
Feltöltve: 2015.09.06.
