Éva néni idős kora, számos betegsége ellenére igen aktív, mozgalmas életet él. Az elmúlt időszakban sokszor átélhette a műtét utáni lábadozás terhét, mégis mindig újult erővel folytatja útját.
– Sok betegségen estél át az elmúlt években, mi volt neked ebben a legnehezebb?
– Az egyik az, hogy ezek nem választható dolgok voltak, és mindegyik hirtelen jött, egy pillanat alatt történt. A csontritkulásom olyan fokú, hogy kezdettől nagy volt a törésveszély. A legtöbb esetben járás közben, utcán történt a baleset, és először mindig megdöbbentem, amikor megtörtént. Most ha visszagondolok, hogy öt törés műtétje sorakozik mögöttem, akkor legbelül az a gondolat él bennem, hogy hálát adok a Jó Istennek, hogy nem történt nagyobb bajom. Visszagondolva nem volt mindig tudatos ez. Egyszer kilépve a metróból épp nyitottam volna az ernyőmet és nem vettem észre egy kis lépcsőt, elvágódtam. Amikor bevittek a balesetire, az unokám ott volt velem. A vállam törött el, az orvos úgy látta, nem lesz szükség műtétre. Mondtam az unokámnak, hogy hálát adok a Jó Istennek, mert elestem ugyan, megtörtént a baj, de nem kell a kórházban maradni, nem kell műtét. Minden alkalommal feltört belőlem a hála, hogy hiszen nagyobb baj is történhetett volna. Legutóbb egy lépcsőről estem le hanyatt, és azon kívül, hogy megütöttem a fejem, nem történt semmi, csak a fejbőröm sérült meg. Nagy vérveszteségem volt ugyan, mert az ütés eret sértett. Mikor megkaptam a negatív CT-t, átfutott rajtam, hogy úgy is történhetett volna, hogy most nem vagyok. Minden balesetemnél éreztem azt, hogy bár a Jó Isten engedte, hogy ez vagy az megtörténjen velem, hálás vagyok, mert megóvott a nagyobb bajtól.
– Azokban az esetekben, amikor a gyógyulási folyamat hosszúra nyúlt, mi jelentette neked a legnagyobb segítséget?
– Hát, mindenkinek, aki hasonló problémával küzd, azt tudom mondani, hogy a legnagyobb segítséget csakis a gyógytorna jelentette. Én mindig úgy tudtam talpra állni, hogy a gyógytorna volt az első. Nem csoportos gyógytornára jártam, hanem egyénire, és mindig nagyon szigorú volt a gyógytornász. Voltak nagyon nehéz gyakorlatok, de a gyógytornász biztatása igen sokat jelentett. Azt mondta: „Éva néni, tudom, hogy most a könnyei fognak folyni, de ezt meg kell csinálni ahhoz, hogy sikerüljön rendbe hozni a kezét”. Hát bizony volt olyan, hogy amikor csöngetett, már összerezzentem, hogy jön. De a kemény gyógytornának köszönhetem, hogy fel tudom emelni a karom. És ebben is mindig mellettem volt a Jó Isten segítsége, bár nagyon nehéz volt.
– Bizonyára nagy kitartásra volt szükséged, hogy végigcsináld.
– Igen, ez volt az alap. Az unokám mondta egyszer: „Nagyi, tudod, mi a jó benned? Hogy nem hagyod el magad.” Ha fájt a lábam, akkor is mindig az volt bennem, hogy nekem mozogni, gyalogolni kell. Például a templomba járásom egyik oldala az, hogy szeretek ott lenni, lelkileg fontos nekem, de fizikailag is, hiszen oda el kell jutni, menni kell, és ez minden nap egy jó kis távolság, amit meg kell tennem.
– A mozgást akkor sem hagyod ki, amikor komoly erőfeszítésbe kerül?
– Bizony. Ha nehezebben megy, itt van a járókeret, de csinálni kell. A keret ilyenkor biztonságot jelent. Aztán újra és újra meg kell tanulni elengedni, és boldogulni nélküle. Ez csak fokozatosan megy, és tényleg remek a gyógytornászom, nagyon jól tud támogatni ebben a folyamatban. Amit helyre lehet hozni, azért mindig küzd, nem hagyja elveszni a lehetőségeket. De csak fokozatosan és türelemmel megy. Meg kell várni az alkalmas időt mindenre. A türelem, és a kitartás a gyakorlásban lényeges, hiszen egyedül is végezni kell a gyakorlatokat.
– Sok mindent újra meg kellett tanulni, nagy türelemmel, erőfeszítéssel. Minek köszönheted, hogy újra és újra, az ötödik baleset után is ki tudtál tartani?
– Magam sem tudom, mert magamat nem tartom eléggé kitartónak. Sokszor bánt is ez, néha nehéz végig csinálni, amibe belekezdek. Nem mindig megy, például elkezdek egy könyvet, aztán belekezdek egy másikba. Ilyen dolgokban kevésbé vagyok kitartó, ugyanakkor az, hogy a fizikai felépülés menjen, azt tényleg tudom csinálni.
– Volt-e előtted egy cél, ami húzóerőt jelentett?
– Van bennem egy életszeretet, és itt van az unokám, akit én neveltem gyerekkorától. Évtizedek óta együtt élünk, és a nagy korkülönbség ellenére nagyon jól megértjük egymást. Egyszer azt mondta nekem: „Úgy örülök, hogy te vagy a nagyim, nem szeretnék annak a néninek az unokája lenni”. Én meg tudom érteni, hogy ő fiatal, egészen mások a céljai, életformája, életritmusa, mint az enyém. De ezt ő is megérti velem szemben, és rendkívül segítőkész. A combnyaktörésem után eljutottam oda, hogy képtelen vagyok felhúzni a jobb lábamra a zoknit. És a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden nap, a fürdés után jön és mondja: „Nagyi, szólj, ha a zoknit húzhatom!” Eleinte segített a fürdésnél is. Most már újra egyénileg is meg tudom csinálni.
– Bátorított téged az unokád segítőkészsége, támogató jelenléte.
– Határozottan, igen. Miután édesanyja meghalt, én lettem a gyámja. Most már kölcsönösen érezzük azt, hogy támaszt jelentünk egymásnak, egymáshoz nőttünk. Lehet, hogy ha egyedül vagyok, elhagytam volna magam. De így az ő fiatalsága ösztönöz. Jó, hogy nincs vita közöttünk, hogy ez miért így van, vagy miért úgy van, hanem elfogadjuk és tiszteletben tartjuk egymást.
– A kapcsolatotok mindkettőtöknek sokat ad…
– Az biztos. Most már a nyolcvanötödikben vagyok, és nekem fönntartja, hogy ne hagyjam el magam.
– Célja van az életednek.
– Igen, és a másik az, hogy biztatást kapunk egymástól.
– A betegségekben, amikor mélypontokat éltél át, belefáradtál a küzdelembe, mi segített továbblendülni, miből meríthettél újra erőt?
– Az, hogy éreztem, hogy ebből a betegségből még kigyógyulhatok. A reménység, ami bennem volt. Ugyanúgy, ahogy reménység van bennem arra, hogy a földi életen túl is van élet, remény van bennem arra is, hogy ha meg is történik velem valami rossz, még szükség van arra, hogy itt maradjak.
– Ez a remény segít elviselni azt a gyengeséget is, ami a betegségek következményeként megmarad, amivel együtt kell élni.
– Igen. Sokszor bennem van, hogy az unokámnak még szüksége van rám, még tennem kell érte. Még tanulnia kell az önállóságot.
– Amíg adhatsz neki, segíted őt, célja van minden küzdelemnek.
– Ez egyértelmű, és biztos. Valahol mindig meglátom, mi az, amit még meg kell tanítanom neki. Ügyintézésben is például. Elmondom neki, hogy szerintem hogyan praktikus, én mit miért, hogyan szoktam csinálni.
– Sok értékes tapasztalatot tudsz neki átadni, ami gyakorlati segítség az életben.
– Igen. Ha én már nem leszek, senki más nem fogja neki megadni azt, amit tőlem kaphat.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.07.13.
