Palojtay Dávid fagott művész arról tesz tanúságot, hogy a zene a találkozás útja: mindenekelőtt saját lelkünk mélységeivel, de embertársainkkal is. Híd lehet múlt-jelen- és jövő között, találkozási pont ép és sérült, egészséges és beteg kapcsolatában.
Mikor találkoztál a zenével?
– Nem professzionális zenész, de nagyon zenekedvelő családban nőttem fel, így elég korán életem része lett a zene. Egész kis koromtól kezdve anyukám sokat énekelt nekünk, és együtt is sokat énekeltünk. Nagy családban nőttem fel, tízen vagyunk testvérek. Sok zenét hallgattunk otthon, és adott volt, hogy az iskolával együtt hangszeren is elkezdhetünk tanulni, amit én nagyon vártam. Tehát 6-7 évesen kezdtem el zenét tanulni – fuvolázni szerettem volna, de ennyi idősen még nem lehetett, úgyhogy furulyázni tanultam. Sőt, iskola előtt jártam már zeneóvodába is. Intézményes keretek között akkor találkoztam először a zenével, ami aztán intenzíven végigkísérte az életemet, mert ha nem is fuvola szakon, de fagottosként zenei pályán kötöttem ki.
Volt-e olyan momentum, ami fontos személyes találkozást jelentett a zene világával?
– Egy-egy momentum helyett egy korszakot könnyebben határoznék meg, amelyben egymást érték az ilyen „fontos” események. Ez nagyjából középiskola környékére tehető, amikor egyrészt az embernek eleve érzelmi hullámokkal telítettebb az élete, másrészt nekem személyesen is úgy alakult az életem, hogy pont olyan történések követték egymást akkoriban nagy számban, amelyekkel meg kellett valahogy küzdeni. Sokat jártam akkoriban koncertre, ezek némelyike nagy felfedezés volt a zenével kapcsolatban. De ami igazán megmaradt élményként, és most is előttem van, az, ahogy esténként, akár éjszakába nyúlóan ülök a magnó mellett – lehetőleg úgy, hogy ne keltsem fel az egész családot -, és hosszan-hosszan hallgatom a különböző zenei műveket, főleg olyanokat, amelyek segítettek abban, hogy az érzelmi hullámokkal tudjak valamit kezdeni. Kellően drámai zenék követték egymást, kezdtem megismerni a Beethoven-szimfóniákat, Schumann, Bartók… és hasonló szerzők műveit.
Meg tudnád fogalmazni, hogy mit jelentett neked ekkor a zene?
– Úgy éreztem, hogy valaki megért. Azt éreztem, hogy a zenében hasonló dolgok történnek, mint bennem, sokszor választ leltem benne arra, amit megéltem, segített átélni, megérezni, mi történik bennem, és talán kicsit megérteni is. Azt hiszem mindenképpen nagy támogatás, amikor az ember körül van valami, ami elősegíti, hogy megértse mi is zajlik benne. Persze voltak körülöttem nagyon fontos emberek, akik körülvettek, segítettek, és számomra fontos kapcsolatok születtek ezekben az években, de ezen túl a zenének hihetetlen fontos szerepe volt abban, hogy ami bennem zajlik, azt meg tudjam élni, meg tudjam érteni. Olyan folyamatokon segített át, amelyeken nem tudom, hogy zene nélkül hogyan jutottam volna túl.
A zene segít a belső világunkkal való találkozásban?
– Abszolút! Egy olyan kaput nyit ki, és olyan mélységek felé visz, olyan rezdülésekre hangol rá, ami nélkül nem biztos, hogy menne az önmagunkkal való találkozás, és nem feltétlenül azért, mert az ember elzárkózna ettől – bár ez is előfordulhat. A zene segít az olyan lelki történésekben, olyan folyamatokban, amelyek által találkozhatunk a lelkünknek ezekkel a kis szegleteivel, ahova ritkábban esik oda a fény, és ritkábban fedezi fel az ember. A zene útján, ahogy az megmozgat bennünket, egyre több, egyre apróbb részletet fedezhetünk fel. A lelkünk olyan területeivel találkozhatunk, amelyek egyébként nem biztos, hogy olyan könnyen felszínre kerülnek.
Ebben a tapasztalatban gyökerezik a vágy, hogy segíts másoknak is felfedezni a zenével való barátság pozitív hatásait?
– Az az élmény, hogy a zene mennyire jó, és hihetetlenül erős eszköz arra, hogy az ember találkozzon magával, biztos, hogy innen gyökerezik. Annak a gondolata viszont, hogy érdemes az életünkkel valamit kezdeni, ami másoknak is javára válik, nem csak innen jön, de ez a kettő nagyon szépen találkozott, amikor elkezdtem a zenével úgy is foglalkozni, hogy már az is motivált, hogyan lehet azt másokhoz is közelebb vinni.
Hogyan vetődött fel benned a gondolat, hogy sérültek körében tarts foglalkozásokat?
– Voltam egyszer egy koncerten hallgatóként, ahol találkoztam egy együttessel, ami értelmi sérültekből áll. Egyrészt nagyon megindító volt látni, hogy ők milyen odaadással, és szemmel láthatóan mennyi munka révén jutottak el oda, ahová eljutottak, de az is átjött, hogy ők ezzel tényleg nagyon szívesen foglalkoznak. Az már csak hab volt a tortán, hogy a korábbi várakozásaimmal ellentétben, a műsoruk zeneileg is színvonalas produkció volt, a közönség számára is mély élményt tudtak nyújtani.
Mesélj a tapasztalataidról, milyen hatások értek téged, amikor te is elkezdtél velük foglalkozni tanárként?
– Nekem a fogyatékkal élők világáról nem volt személyes tapasztalatom, de nem volt idegen, hogy foglalkozzam velük. Viszont egy picit tartottam attól, hogy mit kell, és mit lehet velük kezdeni a foglalkozáson. Az első néhány találkozás abszolút várakozáson felül sikerült, és nagyon hamar kiderült, hogy eléggé másként működik a dolog, mint én azt korábban gondoltam. Egyrészt egészen lenyűgöző volt, hogy milyen szeretettel fogadtak, és mennyire tudnak számítani az emberre, és örülni annak, hogy ott van, kimutatni, hogy nekik szükségük van a foglalkozásra. Hamar kiderült, hogy ez egy hálás feladat lesz, és hogy szakmai szempontból nagyon hatékony és erős eszköz a módszer, amivel dolgozunk. Tényleg jól meg lehet tanítani vele zenélni őket.
Mi ez a módszer? Hogyan képzeljünk el egy foglalkozást?
– A módszer neve: színes kotta módszer, és arra épül, hogy nem az ötvonalas kotta jelrendszerét tanítja – ami sok esetben még az épek számára is kihívást jelent – , hanem a kottában színes pöttyök és geometriai ábrák vannak, melyekkel a hangszereken is meg lehet jelölni a hangokat, egész konkrétan felpöttyözik a zongora billentyűit, vagy a xilofon hanglapját… A legtöbb hangszeren ez kivitelezhető. A játékosnak az ötvonalas kottával szemben csak a színek beazonosítása a feladata, ebből adódóan elég gyorsan tudnak fejlődni. Fontos része a módszernek, hogy annak ellenére, hogy idővel együtt játszanak és zenekart alkotnak, minden játékosnak van egy segítője, aki a próbák során mellette áll – segít, mutatja a kottában, hol tartunk, valamint olyan szempontból is fontos nekik a segítő, hogy egyszerűen érzik azt a támogatást illetve biztos hátteret, ami szükséges számukra a még így sem könnyű tanulási folyamathoz.
Véleményed szerint mit adhat a művészi kifejezés ezeknek a gyerekeknek?
– Nagyon sokat, és azt hiszem, hogy többet is annál, mint hogy kifejezhetik önmagukat. Értelmi sérültként ők napról napra azzal szembesülnek, azzal találkoznak, hogy nekik egy kicsit gyengébbek a képességeik, szűkösebbek a lehetőségeik, ügyetlenebbek, és erre egyszer csak itt van valami, amit jól tudnak. Olyan jól, hogy foglalkozik vele a TV, meg lehet mutatni külföldön, híres zenészekkel lehet együtt játszani, és amire igazán büszkék lehetnek, az az, hogy nem csak együttérzésből mondják nekik a hallgatók, hogy „jól van”, hanem tényleg elismerik azt, amit csinálnak. Ehhez hozzájön az, amit említettél, hogy a zenélés számukra önkifejezési lehetőség. Nekik, akiknek a verbális képességeik gyengébbek, vagy esetleg gyakorlatilag nem léteznek, az érzelmek pedig ugyanúgy, vagy néha még fokozottabban jelen vannak az életükben, mint nálunk, nekik azt hiszem ez egy nagyon fontos csatornája annak, hogy kifejezhessék, kimutathassák az érzelmeiket. Éppen ezért, nagyon fontosnak tartom, hogy itt komolyzenével foglalkozunk döntően. Anélkül, hogy azt akarnám mondani, hogy csak a komolyzenében vannak értékek, mondhatom, hogy itt tényleg nagyon színvonalas, és valódi érzelmekkel mélyen foglalkozó zenével találkoznak a játékosok. Úgy gondolom, hogy ez sokat számít. A zenélés még számos területre pozitívan hat, pl. fejleszti a motoros képességeket, a koncentrációt, a zene transzfer hatásai kapcsán az értelmi képességekre is fejlesztően hat. A legfontosabb azonban tényleg az, hogy itt olyan zenékkel találkoznak, és olyan tevékenységet fejtenek ki, amely nagyon fontos az életükben.
Elképzelhetőnek tartod-e, hogy a módszer más betegek esetében is hasznosítható?
– Annak ellenére, hogy tudomásom szerint a színes kotta módszer jelenleg döntően az értelmi sérültek zenetanítására használatos, gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy más területeken is lehetne hasznosítani, pont az egyszerűségéből adódóan. Ezzel a módszerrel egy hangszer használatának elsajátítása sokkal gyorsabban megy, mint a hagyományos zenetanulás útján, és igazából épeknél, pl. olyan életkorú embereknél, akik ahagyományos módszerekkel már nem fognának bele a zenetanulásba, ez a metódus egy jól működő dolog lehet. Azért lehet jó eszköz, mert egy bármiféle hangszeres tanulás mindenképpen sokkal közelebb hoz a zenéhez, és a zenetanulás első nehézségei sokakat eltérítenek a folytatástól. Ha az akadályok könnyebben vehetők, a zenével való közvetlen találkozás jobban sikerülhet. Kevesebb olyan kihívást tartogat, amit adott esetben nem sikerül meglépni.
Meg tudnád fogalmazni, hogyan lehet erőforrás a zene?
– Elsősorban a saját tapasztalataim mentén fogalmaznék. Ahogy már említettem, nekem mindig egy olyan világot jelentett a zene, ami bármikor rá tudott felelni a bennem zajló érzésekre, folyamatokra, és nagyon sok inspirációt is jelentett. Nagyon sok erőt adott. Amikor a bennünk zajló dolgokat a zene által erősebben át tudjuk élni, jobban meg tudjuk érteni, és még irányt is kapnak a folyamatok, illetve azokon a pontokon, ahol mi már adott esetben úgy éreztük, hogy nagyon nehéz továbblépni, ott a zene által hirtelen kinyílnak olyan lehetőségek, távlatok, amelyek elérésére magunktól nem éreztünk már erőt. Ez nagyon sokat jelent. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok vidámságot, szépséget, könnyedséget, humort, és tengernyi különböző szép és nehéz, fájdalmas érzelmet tud behozni az ember életébe a zene, valamint segít is átélni ezeket az érzéseket. Emellett nagyon sokszor segít emlékezni is, meg tudunk hallgatni újra olyan zeneműveket, amelyek kötődnek egy-egy korábbi élményhez. Segít felidézni azokat az erőforrásainkat, amelyek valamikor a múltban már átlendítettek egy-egy nehéz időszakon.
Milyen szerepe lehet a zenének a megelőzésben? Hogyan lehet véleményed szerint a zenét preventív céllal használni?
– Hiszek abban, hogy minden olyan eszköz, ami abban segít, hogy az érzelmeink ne szürküljenek be, ne fáradjanak el, amely segít új impulzusokhoz jutni, szép, vagy éppen nehéz, egyéb érzések megmozdításában bennünk, egész biztosan hozzájárul ahhoz, hogy lelkileg egészségesek maradjunk. Sok esetben a zene alkalmas arra is, hogy olyan indulatokat, olyan érzéseket, amelyekkel nehéz mit kezdeni, olyan csatornán tartson, amely vállalható. A bennünk lévő dühöt, vagy agressziót, vagy bármilyen olyan érzést, aminek az egyéb csatornákon történő kiengedése nem feltétlenül lenne elfogadható, a zene által olyan módon lehet átélni, hogy az nem megy semminek a rovására. Az ilyen és ehhez hasonló érzések kezelésében nagyon sok esetben tud a zene eszköz lenni, hallgatóként is. Egy kellően drámai zene átélése alkalmas arra, hogy ezeknek az érzéseknek – agresszió, düh, elkeseredettség, vagy bármilyen negatívnak hívott érzésnek – mégis legyen megjelenési tere, olyan megjelenési tere, ami nem okoz kárt se nekünk, se másoknak. Ha az is megadatik, hogy ezt aktív zenélésben tudja előhozni az ember, az még többet jelent. Biztos vagyok benne, hogy ahogy egy táncos, sportoló, vagy festő is bele tudja adni a tevékenységébe az összes olyan energiáját, érzését, amit ki kell hozni magából, ugyanúgy a zene is tökéletesen alkalmas erre. Szerencsére a zeneirodalomnak kellően széles a palettája ahhoz, hogy bármikor könnyűszerrel lehessen találni olyan zeneművet vagy stílust, ami éppen megfelelő.
Említetted, hogy tevékenykedsz értelmi sérültek körében, de úgy tudom, a Bátor Táborban is megjelensz rendszeresen.
– Igen, sokat voltam ott, talán már 16 turnust tudhatok magam mögött.
Mesélnél erről?
– A BT-ban, amikor odakerültem, kérdezték, hogy milyen szerepkörben vennék részt szívesen. Ott nekem elsőre az volt a kérésem, hogy ne zenei programot tartsak, mert attól tartottam, hogy amit én ismerek a zenéből, arra az ottani gyerekeknek nem nagyon lesz igénye, amit pedig ők ismernek a zenéből, arról meg nekem nagyjából fogalmam sincsen. Féltem, hogy ez a kettő nem fog találkozni, így inkább más programokban vettem volna részt szívesen. Ezzel együtt aztán úgy hozta az élet, hogy az első egy-két turnusban pont zenei foglalkozásokat tartottam, és a kezdeti kételyeim gyorsan eloszlottak. Kiderült, hogy a hangok és a ritmus világával pillanatok alatt meg lehet fogni a gyerekeket és nem muszáj nekik Mozartot meg Bartókot vinni ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni. Később a zenei program mellett számos egyéb programon működtem közre, legtöbbet a magas kötélpályán dolgoztam velük, de csináltam színjátszást, dolgoztam technikusként, és sok más különböző szerepkörben. A táborról nagyon szívesen mesélek ezektől függetlenül is. A BT az egyik legjobb dolog, ami történt velem az életben, és merem mondani, hogy az esetek döntő többségében a gyerekek is valami hasonlót élnek meg. Gyerekeknek és önkénteseknek egyaránt életre szóló élményt tud nyújtani, a tábor. A gyerekeknek azért, mert sok év kórház után van egy hely, ahol abszolút biztonságos keretek között hirtelen ugyanazokat a tevékenységeket csinálhatják, mint az egészséges társaik, sőt még színesebb élményekhez jutnak, mint ami hozzátartozna egy „normál” gyerekkorhoz. Ez nagy váltás, mert őket a betegségükből adódóan jobban féltik az orvosok és a szülők, joggal, és ők sokszor azt szokják meg, hogy nekem ezt sem szabad, azt sem szabad, én úgy sem… És egyszer csak ott van egy közeg, amelyben kinyílnak a lehetőségeik, jól megalapozott módszerrel, a terápiás rekreáció metódusa révén folyamatosan olyan kihívások elé állítják őket, ami valóban kihívást jelent nekik, ugyanakkor ezek a kihívások személyre szabottan vannak összeállítva, a programok biztonságos keretek között zajlanak, a feladatok megléphetőek. Ezáltal sikerélményhez jutnak, olyan környezetben, ahol folyamatosan megerősítést kapnak arról, hogy mit éltek át, mit értek el, így ez nekik elég nagy felfedezés arra vonatkozóan, hogy ők bizony mi mindenre képesek. Mindezt olyan társak körében élhetik át, akik mellett nem lógnak ki a sorból, akik között pl. nem ők az egyetlenek, akiknek nincsen haja. Ez sokat jelent, megértik egymást, olyan közegben vannak, ahol támogatóan vannak körülöttük a társak is, és az önkéntesek is. Gyerek-oldalról ezért nagyon jó ott lenni. Önkéntesként pedig… Nagyon sok okból. Mindenesetre hálás szerepkör ez is, sokszor fejezik ki a szülők, hogy milyen jó és értékes, amit csinálunk, illetve hogy mennyire hálásak azért, hogy önkéntesként ennyi időt és energiát beleadunk. De azért még mielőtt a márványtáblát és a mellszobrot elkezdené valaki elkészíteni nekünk, nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy ez nekünk is hihetetlen élmény, életre szóló.. Számos okból, egyrészt, mindig jó, és hálás dolog olyan valamit csinálni az életben, amivel lehet valakinek segíteni. Tényleg azok a mosolyok, kacagások és élmények, amiket folyamatosan kapunk vissza a gyerekektől, olyat adnak hozzá a mi életünkhöz is, ami nekünk sem mindennapi dolog. Mindemellett pedig jó látni, hogy tudományosan is követhető az, hogy milyen pozitívan hat a gyerekek gyógyulására ez a módszer. Ráadásul mindezt olyan önkéntes társakkal együtt élhetjük át, akikkel úgy igazán lehet közösen, csapatban tenni valamiért. Szívből, önként. Ez nagyon jó érzés. Az már csak hab a tortán, hogy ezt egy jól működő alapítvány szervezésében tehetjük. Jól és hatékonyan lehet úgy dolgozni és tenni egy ügyért, hogy tudom, hogy mindenki jól teszi a dolgát. Öröm látni, hogy az alapítványnál egész évben milyen odaadással dolgoznak azon, hogy ezek a programok megvalósulhassanak. Nem véletlen, hogy az önkéntesek és a gyerekek egyaránt annyiszor próbálnak visszamenni a táborba, ahányszor csak lehet…
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.03.31.
