Posta Zsoltné, Joli néni majdnem 40 évig dolgozott tanítónőként. A gyermekek mellett szerzett tapasztalatairól beszélgettünk.
- Tanítói pályád során hosszú éveket töltöttél gyermekekkel. Melyek számodra a velük töltött idő legfontosabb tanulságai?
- Miután tényleg sokféle gyereket ismertem meg, voltak közöttük jobb, meg gyengébb képességűek is, igyekeztem mindig megkeresni azt, hogy mi az érték a gyerekekben. Valóban megtapasztaltam, hogy minden gyerekben van érték, és csak a dicséret segítette őket abban, hogy fejlődhessenek. Tehát a büntetésekkel az ember nem ért igazán célt…
- Lényegesnek tapasztaltad a bátorítást.
- Igen. A biztatást, a jó szót, és hogyha kevésbé voltak tehetségesek, akkor kellett a segítő háttér, hogy nehogy kigúnyolják, vagy félrelökjék őket, tehát inkább az ilyen gyerekeknek volt szükségük a felnőtt segítségre, mint a tehetségesebbeknek.
- Nehéz volt megszerezni a bizalmukat?
- Ezzel nem volt gondom. Bizonyára azért, mert a saját gyerekeim már a nevelésük során produkáltak ezt-azt, és megtapasztaltam, hogy hogyan kell a gyerekekkel bánni. Meg ösztönösen is éreztem, és segített az is, amit a családból magammal hoztam, ahogy neveltek minket. Tehát ezt tudtam kezelni, rossz tapasztalataim nem nagyon voltak.
- Hogyan látod az iskola, és a család szerepét a gyerekek fejlődésében?
- Itt egyre inkább negatív irányba megyünk, én azt látom. A tanítás során, az elején még nagyon jó kapcsolatot tudtam teremteni a szülőkkel. Ez azt jelenti, hogy ugye közel négy évtizedet töltöttem a pedagógus pályán, és a szülőkkel való kapcsolat mindig visszafele fejlődött. Mindig nehezebbé vált az, hogy megtaláljuk a szülőkkel az összhangot, hogy megértsék: közös célunk a gyerek nevelése, fejlesztése, és akkor segítünk, hogyha mindent megbeszélünk, és ugyanazt a célt akarjuk elérni, tehát ne dolgozzon a szülői ház az iskola ellen, és persze fordítva. Nagyon fontosnak tartottam mindig, hogy őszintén megbeszéljük a gondokat és azt a szülők tudomására hozzuk, és otthon a szülők ne neveljenek az iskola „ellen”. Most, ennyi év után azt látom, hogy a szülő mindent az iskolától vár el – tisztelet a kivételnek itt is -, hogyha pedig nem jól működik valami, akkor viszont az iskolát, vagy a pedagógusokat okolják. Sokat hallani arról manapság, hogy mennyi féle probléma van e téren a pedagógustársadalomban.
- Létezik-e még együttműködés szülők és iskola között?
- Biztosan, bizonyára! Települése, iskolája válogatja, nyilván vannak olyan települések, ahol mindenki mindenkit ismer, és egy azonos értékrendet alakítottak ki egy-egy településen, egy-egy iskola vonzáskörzetében. Ott valószínű, hogy működik ez az együtt gondolkodás, és a törekvés az azonos cél elérésére, de ahol nincsen meg az együttműködés, ott gondok lehetnek.
- A felelősségvállalás is lényeges pont a szülők részéről.
- Hogyne, az biztos, hogy csak így működik, ha ők átérzik azt, hogy elsősorban ők a felelősek a gyerek neveléséért, és az ő érdekük az, hogy az iskolával együttműködjenek, és a gyerek érdekében a jó úton haladjanak.
- Véleményed szerint mire van a legnagyobb szükségük a mai gyerekeknek?
- Én egyértelműnek látom, hogy a biztonságérzetre. Látjuk, mennyi szétesőben való család van; sajnos a mi családunkban is megtapasztaltam, hogy mennyire visszaveti a gyereket az, ha észreveszi, hogy a szülei között nincs meg az összhang, nincs meg a szeretet. Ez biztosan mindenre kihat. Nemcsak a gyerek tanulására, hanem a magaviseletére, és minden téren. De ha a gyerek azt érzi, hogy a családban biztos háttér van, a szerető szülők, akik őt úgy látják, hogy ő a mindenük, mégsem kényeztetik el, hanem az ő érdekében következetesen nevelik, akkor az a nyugalom, az a biztonságos szülői háttér mindent biztosíthat egy gyereknek. Ennek nem anyagi feltételei vannak, hanem a kiegyensúlyozottság, a nyugalom. Ez pénz nélkül is működik.
- Mi az, ami leginkább felkészíti a gyerekeket az élet kihívásaira?
- Talán most már nagymamaként mondhatom, hogy nem kell őket mindig mindentől megóvni. Mert ösztönösen bennünk van, hogy féltjük a gyerekünket, hogy ne másszon föl egy magas fára, nem engedjük el egyedül a boltba, vagy nem bízunk rá olyan dolgot, amiről feltételezzük, hogy neki ez még nehéz, vagy még kicsi hozzá. Apránként ezekre rá lehet nevelni. Legyünk ott a háttérben vigyázó szemmel, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre, hogy azért mi figyelünk rá, érezze azt, hogy szabad, hogy önálló lehet, hogy kipróbálhatja magát. Minél több ilyen gyakorlati tapasztalatot szerez a gyermek, annál jobb, hiszen ezek segítik a növekedését, fejlődését. Fontos lenne például a pénzzel való bánásmód elsajátítása, amit nem tanulnak meg a mai gyerekek: az értékét nem ismerik, mert a szülő erején felül mindent biztosít a gyereknek, azt gondolja, hogy ez a boldogság. Én ezzel nem értek egyet, mert ez nem jelenthet boldogságot, hanem a minél több együttlét, ami szintén az előzőekben említett biztonságot, nyugalmat adja a gyereknek. Ez az, ami leginkább fejleszti: a nyugalmas, szerető családi együttlét.
- Az iskola révén, de saját életedben is, mintegy híd lehettél a generációk között. Az iskolában a szülők – gyerekek, otthon a gyerekek – nagyszülők között. Véleményed szerint lehetséges-e még a generációk közötti párbeszéd, és ha igen, mi a titka?
- Lehetséges, igen! Hát a valamikori nagycsalád csak itt-ott működik már, egy-két faluban látni, hogy együtt él akár három generáció is, de ez ugyancsak ritka. Régen volt egy varázsa annak, hogy a nagyszülők, sőt sok esetben még a dédszülők is segítették bölcsességükkel, tapasztalataikkal az újabb generációkat, és nevelték is egyben unokáikat, dédunokáikat. De gyakori családi együttléttel és kapcsolatteremtéssel át lehet hidalni, hogy most már ennyire külön vannak tőlünk a következő nemzedék tagjai. Amiben szintén részem volt, hogy az édesanyámat és az anyósomat betegként ápolhattam. Ez annak ellenére, hogy terhet is jelentett, nagyon-nagyon sokat adott. Az ember így fel tud készülni arra, hogy őrá is hasonló dolog vár, és ezt meg kell tanulni kezelni, ami nem egyszerű. Mégis mindenkinek kívánom, hogy tapasztalja meg, mert akkor másképp néz az idősebb korosztályra, ha ezt személyesen átéli. Talán az a tisztelet, ami ma hiányzik a fiatalabb korosztályból – hiszen az időseket gyakran kigúnyolják, kinevetik -, alakulhatna, ha sokaknak megadatna, hogy idősek közé menjenek. Tapasztalatszerzésként el kellene vinni a fiatalokat az idősek közé. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy a középiskolákban most már kötelező órában is van lehetőség arra, hogy elmenjenek idősekhez is a fiatalok. Ha igazából nem is gondozzák az idősebb embereket, de segíthetnek nekik.
- Ez alkalmat adhat a valódi találkozásra.
- Igen, ez oda-vissza nagyon pozitív hatással bír.
- Szerinted mit adhatnak a fiataloknak az idősek?
- Hát mindenképpen az élettapasztalataikból adhatnak át valamit. Hallottam sok fiatalt, aki szépen nyilatkozott az idősekről, hogy milyen fontos dolgokat hallott, milyen történelmi élményeket élhetett át egy idősebb révén, aki mesélt neki… Egyáltalán, nem árt, hogyha megláthatják a fiatalok, hogy hova juthat egy ember, milyen elesetté válik, és jó érzés alakulhat ki bennük, hogy egy elesettnek segíthetnek.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2013.12.01.
