Áldjon meg titeket az ÚR, aki az eget és a földet alkotta!
Az egek az ÚR egei, de a földet az embereknek adta.
Nem a halottak dicsérik az URat, nem azok, akik a csend honába tértek, hanem mi, mi áldjuk az URat most és mindörökké. Dicsérjétek az URat!
Nyár van. Talán emiatt kicsit másképpen tudunk jelen lenni. A nagy meleg behatol az életünkbe. Lelassul az élet, a testünk nyári járatra vált át. A napnak ereje van, a fáknak és a virágoknak illata, a föld pedig termékeny készséggel körbevesz, bevon a saját sűrű telített hangulatába. Meghív, hogy részesüljünk belőle. Mindez kiválthatja belőlünk az Istent hirdető, mindenért hálát adó, dicsőítő szavakat. Hiszen az Úr nekünk adta a földet! Az egek az Úr egei, de a földet az embereknek adta!
Valljuk be őszintén, néha, vagy talán elég gyakran – el kalandozunk a földről „az egek” felé. Álmodozunk messze, távoli tájakról, szebb, jobb országokról, békésebb emberekről, probléma mentesebb életről, szeretettelibb barátokról. Ábrándozunk, és máris az ábrándjainkban élünk. És minél jobban az ábrándjainkban élünk, annál élesebb a határ képzelet és valóság között.
Mert az ábránd-világ nem reális világ. Csak egy menekülési útvonal. Egy kép, amely elválaszt a jelentől. Attól, ami kevésbé szép, kevésbé ideális, ami talán fájdalommal és szenvedéssel teli. Viszont itt van – nagyon is közel: talán éppen nagyot csalódtunk, vagy haragszunk, hogy nem ismernek el. Megterheltek és fáradtak vagyunk. Talán aggódunk, mert egy számunkra fontos személy beteg lett, esetleg elveszítettünk valakit, vagy valamit. Várunk a bocsánatkérésre, vagy éppen készülünk rá. Szeretnénk, hogy begyógyuljanak a régi sebek. Milyen jó lenne, ha ezek az érzések, a hétköznapi gondok nem lennének, milyen jó lenne, ha nem fájna semmi! Bárcsak ne éreznénk !
De nem érezni – olyan, mint halottnak lenni…
A testet nem azért kaptuk, hogy ne érezzük! A testünk ajándék. Titokzatos ajándék, amelyben Isten képmását hordozzuk! Mindnyájan.
Nem a halottak dicsérik az URat, nem azok, akik a csend honába tértek, hanem mi, mi áldjuk az URat most és mindörökké.
Ha ezt nem vesszük észre, ha érzékelő szerveinkkel nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő csodálatos világról, a mögötte rejtőzködő Isten alkotó kezéről, akkor olyanok leszünk, mint a halottak. Megállunk a saját magunk által készített, kedvelt vagy kevésbé kedvelt képek előtt, drága bálványaink előtt! Ugyanebben a 115.-ik zsoltárban olvassuk pár verssel feljebb:
A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. 5Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. 6Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. 7Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. 8Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak.
Milyen fontos: kiben és miben bízunk! Kire nézünk szívesen és ezáltal kihez válunk hasonlóvá!? Az általunk „csinált” világhoz vagy Isten világához?
Isten országa nem messze van, hanem itt van közel. Közöttünk van. Jelen van itt és most. Ne féljünk a közelségétől, a másik ember közelségétől (hiszen Isten képmása benne is él) és ne féljünk saját érzelmi világunk közelségétől sem! Isten ismeri mindazt, ami bennünk van! Használjuk a testünket, a fülünket, a szájunkat, a kezünket és a lábunkat Isten dicsőítésére! Legyen jelen Isten minden mozdulatunkban és minden lélegzetünkben , legyen jelen a tevékenységeinkben és gondolatainkban: minden mozdulattal dicsérjük Istent.
Áldást kaptunk, így tehát adjunk tovább az áldást. Áldás a testünk és az életünk. Áldás az, amikor a test a Lélekkel találkozik. Áldás, amikor ebből valami új fogan meg. És áldást hordoz az ezzel járó szenvedés is.
Isten nyissa meg szemünket arra, hogy észrevegyünk a Tőle kapott ajándékokat. Hogy hálát tudjuk adni érte, és mindazzal, amink csak van – testünkkel és lelkünkkel együtt – ki tudjuk ezt fejezni. Legyünk áldássá egymás számára! Áldjuk az URat most és mindörökké.
Ámen.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2015.08.23.
