Tit 2,11-14
Felgyorsult világunkban egyik alapvető elvárásunk, hogy mindent azonnal elérjünk, s így elfelejtettük a várakozást. Amikor mégis várni kell, szinte azonnal idegesek leszünk, mert elrabolták tőlünk a drága időt. Mert amíg várakozunk, tökéletesen tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk befolyásolni a dolgokat, csak állunk és vagyunk. A várakozás szembesít belső tehetetlenségünkkel és magányunkkal. S mindennek ellenére mégis az állandó várakozásban élünk: várjuk a hét végét, az ünnepet, a tavaszt, a nyarat – s hogy életünk végre jobbra forduljon.
A Szentírás a várakozás e kettősségét szinte életformává tette. A Tituszhoz írt levélben egy hosszú mondat a keresztény élet lényegét így foglalja össze – a várakozást sem felejtve ki:
Tit 2,11 Megjelent ugyanis üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek, 12 és megtanított minket arra, hogy megtagadva az istentelenséget és az evilági vágyakat józanul és igazan és istenfélelemmel éljünk ebben a világban, 13 várva boldog reményünket és nagy Istenünknek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak a megjelenését, 14 aki önmagát adta értünk, hogy felszabadítson minket minden törvénytelenségtől és megtisztítson saját, jótetteket kereső, tulajdon népévé.
E mondat meglehetősen bonyolult és összetett, többször neki kell futni, hogy értsük, miről is van benne szó. Azért e tömör összetettség, mert itt egyetlen mondatban találjuk összefoglalva, mit is jelent (keresztényként) élni. S e mondat kellős közepében ott találjuk a várakozást. Úgy tűnik, hogy bármennyire kapkodunk, sietünk, nem menekülhetünk a várakozás elől. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez a várakozás; mi a feltétele, mi a célja és az értelme!
A várakozást megelőzi Isten kegyelmének megjelenése. Azért várakozhatunk és azért vágyakozhatunk, mert van egy legalább halvány elképzelésünk arról, amit szeretnénk. Gyakran pontosan tudjuk, mire várunk, lényünk mélyén található azonban egy mélyebb vágyakozás – várakozás, amit sokszor sokkal nehezebb megfogalmazni. Mivel van fogalmunk a jóról, az igazról és a szépről (amik végső soron Isten tulajdonságai), ezért várhatjuk, hogy életünk, hétköznapjaink (legalább az ünnep perceire) jobbá, igazabbá, szebbé lesznek.
Amit várunk, az éppen Isten dicsőségének megjelenése – vagy valamivel magyarabbra fordítva – életünk megoldó kulcsa, amely világossá és értelmessé teszi életünk gyakran megtört, túlhajtott, kifáradt, agyonhajszolt és gyakran kudarcban végződő napjait. Várjuk azt a végső belátást, amely azt mondatja velünk: „Ezért érdemes volt…” S mindez e földön mindvégig homályban marad, bár vannak pillanatok, amikor mégis megsejtünk belőle valamit.
S miért e várakozás? Egyrészt, mert ami igazán lényeges, azt mindig ajándékba kapjuk, s az ajándékot csak akkor tudjuk elfogadni, amikor nincsen túlságosan tele a kezünk. Várakozás közben pedig határozottan üres kézzel ácsorgunk. Másrészt ez a várakozás megtanít arra is, hogy a lényegesre figyeljünk, s ezáltal teljesebb életet éljünk. Így éppen a várakozás tanít meg élni, helyesen cselekedni s végül ünnepelni is.
Csernai Balázs
Feltöltve: 2014.11.30.
