Tragédiák tömkelege zúdul ránk nap mint nap. A hírekben, a bennünket körülvevő képekben, játékokban, filmekben mindenütt a halál vigyorog ránk. Ilyenkor általában barátságos képét mutatja felénk: a távoliak, a rosszak, az ellenségek válnak martalékává, ha pedig mégis szembesülünk életünk elvesztésével, akkor gyakran abba az illúzióba menekülünk, hogy a filmekhez hasonlóan kaphatunk új életet, s mindez csak játék. Amikor elveszítünk egy kedves, fontos személyt, közeli hozzátartozót, akkor szembesülünk a halál félelmetes, rettentő és könyörtelen arcával, s kezdődik a gyász, a vigasztalanság ideje. Saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy e látható világban mégiscsak az övé, a halálé az utolsó szó. Kétségbe kerget ez a valóság, amit nem írhatunk felül, amit nem változtathatunk meg. S kezdődik a veszteség útja: az elbúcsúzás, az elengedés útja, amelyen járva önmagunkból is elveszítünk egy részt…
Jézus is szembesült a veszteséggel. Ő, az Élet Forrása, aki által minden teremtetett, megrendül barátját gyászolva. Megrendültsége azonban nem az elmúlás, a semmi felé fordul, hanem a teljes életbe vezet.
17 Elmenvén pedig Jézus találta őt már negyednaposan a sírban lévén. 18 Betánia pedig közel volt Jeruzsálemhez, mintegy tizenöt stádiumnyira. 19 Sok zsidó jött tehát Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket a testvérük miatt. 20 Márta, amikor hallotta, hogy Jézus jön, elébe ment; Mária pedig a házban ült. 21 Mondta hát Márta Jézusnak: „Uram, ha itt lettél volna, akkor nem halt volna meg a testvérem. 22 De most is tudom, hogy amit csak kérsz Istentől, meg fogja adni neked Isten.” 23 Mondja neki Jézus: „Fel fog támadni a testvéred.” 24 Mondja neki Márta: „Tudom, hogy fel fog támadni a feltámadáskor az utolsó napon.” 25 Mondta neki Jézus: „Én vagyok a feltámadás és az élet. A bennem hívő még ha meghalt is, élni fog, 26 és minden élő és bennem hívő nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” 27 Mondja neki: „Igen Uram, én elhittem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.”
28 És ezt mondva elment és hívta a testvérét, Máriát titokban mondva: „A Mester itt van, és téged hív.” 29 Az pedig amint hallotta, felkelt azonnal, és eljött hozzá. 30 Jézus pedig még nem jött be a faluba, hanem azon a helyen volt még, ahová kiment elébe Márta. 31 A házban vele lévő zsidók pedig, akik vigasztalták őt, látván Máriát, amint azonnal felkelt és kiment, követték őt, gondolván, hogy átmegy a sírhoz, hogy sírjon ott.
32 Mária pedig, amikor odaért, ahol Jézus volt, meglátva őt a lábaihoz borult mondván neki: „Uram, ha itt lettél volna, akkor nem halt volna meg az én testvérem.” 33 Jézus pedig amint látta őt sírni, és a vele jött zsidókat is sírni, felháborodott lelkében és felkavarodott, 34 és mondta: „Hová tettétek őt?” Mondják neki: „Uram, gyere és lásd!” 35 Jézus sírva fakadt. 36 Mondták hát a zsidók: „Nézzétek, mennyire szerette őt.” 37 Közülük egyesek mondták: „Nem lett volna képes ez, aki megnyitotta a vak szemét, megtenni, hogy ez se haljon meg?”
38 Jézus pedig újra felháborodva magában jön a sírhoz. Volt pedig egy barlang és egy rajta fekvő kő. 39 Mondja Jézus: „Vegyétek el a követ!” Mondja neki a bevégeztetett testvére, Márta: „Uram, már bűzlik, hiszen negyednapos.” 40 Mondja neki Jézus: „Nem mondtam neked, hogy ha hiszel, látni fogod Isten dicsőségét?” 41 Elvették hát a követ. Jézus pedig magasba emelte a szemét, és mondta: „Atyám, köszönöm neked, hogy meghallgattál engem. 42 Én ugyan tudom, hogy engem mindenkor meghallgatsz, de a körülöttem álló tömeg miatt mondom, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” 43 És ezt mondva nagy hanggal kiáltott: „Lázár, gyere ki!” 44 Kijött a halott, bekötözve a lábai és a kezei bepólyálva, és az arca kendővel bekötve. Mondja nekik Jézus: „Oldjátok ki őt, és engedjétek elmenni!”
Jn 11, 17-44 (ford. Csernai Balázs)
E találkozásban Jézus lépésről lépésre vezet minket az élet felé. Az első lépés a felháborodott siránkozás: „Uram, ha itt lettél volna…!” A gyászban először is keresni kezdjük azokat a lehetőségeket, amelyek megakadályozhatták volna a megakadályozhatatlant. Ha nem halogattuk volna… Ha jobban vigyáztunk volna… Ha hallgattunk volna rá… És szembesülünk életünk töredékességével: könyörtelenül mar belénk a lelkiismeret tételesen sorolva fel mulasztásainkat, amiket még az utolsó pillanatban meg kellett volna tenni, el kellett volna mondani. Tiltakozunk a halál ellen. Tiltakozunk, s megpróbáljuk legalább gondolatban elkerülni vagy kijátszani – mindezt hiába: az illető már halott. Jézus sem kivétel. Lelkében megrendül, felkavarodik, felháborodik. A hatalom nem védi meg őt a gyásztól annak ellenére sem, hogy tudja, mit fog tenni.
Amikor Jézus hozzánk hasonlóan megrendül a halál láttán, feltárja előttünk a halál és a gyász szédítő és végtelen mélységét. A legborzasztóbb épp a végtelenség: a halál nem múlik el; aki meghalt, nem ébred fel úgy, mint az alvó ember. Az ember, aki a zavartalan, teljes és végtelen életre vágyik, most éppen a halál hozta végességben tapasztalja meg a visszafordíthatatlant, a véglegest, s ilyen értelemben a végtelent. A gyász így megnyit a végtelenre, az örökre, a múlhatatlanra. Ezért tapasztaljuk oly sokszor, hogy a gyász nem ér véget, enyhül bár, de nem múlik el véglegesen. S még ha tudatában vagyunk is saját mulandóságunknak, mégis megígérjük: emléke szívünkben örökké él. Jézus könnyei bevezetnek bennünket a gyász e végtelen mélyébe.
Jézus azonban nem áll meg itt. Ő otthon van a végtelenben, s nem ijed meg akkor sem, ha a végtelen barátságtalan és halálosan sötét. A sírgödör sötét mélységével szemben ő fölfelé tekint, a végtelen sötéttel szemben a Fény Forrását keresi. Egyszerű szavai, amelyekkel Atyjához fordul, emlékeztetik a körülötte állókat, hogy megérkezett közéjük a Világosság, amely megvilágítja, s ezzel legyőzi a sötétséget. Lázár emléke Jézus szívében is örökké él. Jézus megemlékezése azonban több mint visszaemlékezés: végtelen tágasság, amelyben mindannyiunknak megvan a fenntartott helye.
A végtelennek tűnő halál megfutamodik: Jézus szavára Lázár kijön a sírból. Megkötözöttsége jelképezheti saját végességünket, kötöttségünket, földhöz ragadottságunkat, amelyet éppen a végtelennel találkozva tudunk levetkőzni magunkról. Mert Jézus szava élő és éltető szó. Az a Szó, amely létre hívott bennünket életünk hajnalán, ugyanaz a Szó, mely hív életre bennünket a halál sötétségéből, és megnyitja lelkünkben az élet reményét a gyász kellős közepén.
Így éppen a veszteség, a visszafordíthatatlan tragédia vezet be bennünket a legyőzhetetlen élet titkába. Éppen a gyászban találkozhatunk az élet igazi forrásával. Jézus ezért nem fél a gyászolókkal való találkozástól, a kő elvételétől, mert tudja: a végtelennek látszó sötét a végtelen fény árnyéka, a végtelen gyász a végtelen élet hírnöke. Tudja, hogy ha a halál elmúlás volna, vele múlna el a fájdalom. Jézus tudja, hogy ez a fájdalom az élet jele: az új, a végtelen élet szülési fájdalma.
Feltöltve: 2014.11.23.
