Mindenkinek az életében eljön egyszer egy pillanat, amikor józanul megkérdezi magát – mihez tartom, mihez tartottam magam a döntéseimben eddig? Hogyan lettem az, aki vagyok? Furcsa kérdés? Talán nem, ha szeretnénk jobban elfogadni önmagunkat, megérteni a motivációinkat.
Ha elkezdünk keresni, akkor rájövünk, hogy elég összetett a válasz… Mert sok mindenben nem mi határoztuk meg, mit akarunk tenni, merre megyünk, kivel találkozunk. Más részről, valahogy mégiscsak mi voltunk ott az adott pillanatban, és más ember ugyanabban a helyzetben valószínűleg teljesen másként reagált volna. Mi szerint döntünk tehát? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: sokszor a szerint döntünk, ami az adott helyzetben a legjobb a számunkra és közvetlen környezetünknek – tehetségünk, képességünk és mindenkori legjobb tudásunk szerint. Tehát a szerint döntünk, ami előre visz bennünket, ami az élet felé irányul, ami a fejlődésünket szolgálja. És mivel az életnek elemi ereje van, ezek a kis összetevők, ha koncentráltan egy irányba futnak, döntéseink sorozatává alakulva céllá formálódnak. A céljaink amelyek mellett elköteleződünk, a legbelső szükségleteinket fejezik ki, és ezekre irányulnak vágyaink.
A vállalásaink, elköteleződéseink, tulajdonképpen apró szövetségek, amiket életünk során – és életünk minden egyes szakaszában – másokkal kötünk, de elsősorban mégis saját magunkkal. Beszélhetünk itt azokról az elköteleződéseinkről, melyek a legközelebbi családtagjainkat, szeretteinket érintették, de azokról is, amelyeket később a barátok, munkahelyek vagy éppen szabadidős tevékenységek mellett tettünk. Kihez vagy mihez maradunk hűek életünk során? Ez a kérdés akkor válik érdekessé, amikor konfliktus keletkezik köztünk és a vállalásunk, vagy köztünk, és a minket vezérlő belső vágyaink között. Mert a vágyaink életünk legbelsőbb mozgatórugói. Ők az „üzemanyagok”, melyek előre visznek minket, erőt adnak. Ők a boldogság-hormonjaink, amelyek után futunk, ám ugyanakkor, ha már kinőttük őket – egyszerre fékező erőkké válhatnak, amelyektől újra és újra befulladunk, amelyektől az életünk ismétlésekbe ragadhat. Elmagányosodhatunk, saját magunk ellen fordulhatunk, ha a már rég kinőtt megrögzöttségeinknek (vagyis régi, de már nem aktuális vágyainknak) rendeljük alá az életünket.
Ha időnként nem állunk meg és nem tudatosítjuk magunkban a legbelsőbb vágyainkat és mozgatórugóikat (mindent, ami mellett egyszer elköteleződtünk, ami már majdnem tudatalatti szinten, zsigerből a miénk lett), akkor tévútra juthatunk. Vajon még mindig a legbelsőbb vágyainkat követjük? Nem valami olyasmihez ragaszkodunk-e, ami már nem igaz, és ami hamisan követeli tőlünk a régi odaadásunkat? Például egy, számunkra korábban meghatározó kapcsolatban megtanulhattuk az igényeinket, a vágyainkat, a szükségleteinket háttérbe szorítani a másik javára – mert akkor úgy éreztük, erre volt az adott kapcsolatban a legnagyobb szükség, és előfordulhat, hogy később, bár a helyzet megváltozott, már nem tudunk másképpen reagálni. Mit tegyünk, ha a régi viselkedéseink eluralkodnak rajtunk? Ha, bár dühösek vagyunk az elveszett szabadságunk miatt, mégsem tudunk másképpen reagálni, továbblépni, és ráadásul a düh miatt bűntudatot kezdünk érezni? Vajon van valami ősi forrás, ahol még minden tiszta és egyértelmű? Ahová visszatérhetünk és ahol megtisztulhatunk?
Pál apostol egyik levelében így szólítja meg a fiatal Timóteust: A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által. (2 Tim 1, 14). A drága kincs: az eredeti Kapcsolat. Az Istenhez való tartozásunk. Az első (és egyedül megszakíthatatlan) elköteleződési minta, amely valaha is létezett. Övéi vagyunk, a Szentlelke bennünk lakozik, és az Ő feltétel nélküli Szeretete az a megtartó Életerő, amely még helytelen választásainkat is felmúlja.
A drága kincs az evangélium is, a Jézusban megtapasztalt Élet Ereje, a hit és szeretet Győzelme halál fölött – mindenhol, ahová beengedjük Őt. A vágyainkban, a kapcsolatainkban, a gondolatainkban és érzelmi világunkban.
És teljesen mindegy, mikor éljük meg először tudatosan ezt a Kapcsolatot Vele. Át fogja írni az életünket, még visszafelé is. Mert az Ősi Rendnek – az Istentől kapott békés, szeretetteli állapotnak a nyomát – innentől kezdve mindenhol megtaláljuk. Itt van közöttünk, és a bennünk lakozó Szentlélek által elérhető számunkra. A Szentlélek által Isten gyógyító, helyreállító Jelenléte valósággá válik. Csak át kell adnunk magunknak Neki. Meg kell őriznünk a drága kincset. Lehet, hogy ez a valóságban csak annyit jelent, hogy őrizzük az Istennel való első Kapcsolatnak az emlékét. Hogy (a nehéz pillanatokban) eszünkbe jut. Hogy hagyjuk, hogy a bennünk lakozó, és az Atyához mindenkor visszavágyó Szentlélek megszólaljon bennünk. Ha átadjuk magunkat Neki, időt és teret adva Számára, Ő maga kezd imádkozni bennünk. És így újra kapcsolatban vagyunk Istennel.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2017.06.25.
