„Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben.” (Zsolt 27,4)
Az Úr háza utáni mély vágyakozás így folytatódik a zsoltárban: láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában. Nyelvi tudásom révén utánanéztem a kijelölt vers lengyel és cseh fordításának. Nagyon megtetszettek a fent megjelölt két szónak az e nyelvekben használt megfelelői. Lengyelül a vers így folytatódik: láthassam milyen szép az Úr és látogathassam a templomát. Csehül pedig: lássam milyen barátságos (kedves) az Úr és a templomában kutassam az akaratát.
Az Úr házában lakni jó. A különböző fordítások helyesen megsejtik, kiegészítik, talán még egy kicsit teljesebbé is teszik ezt a képet. A jóságos Úr szép és barátságos (kedves), a háza pedig gyönyörködést kiváltó gyakran látogatott hely, ahol az Úr akarata kutatható és meglelhető. Az Isten háza hely, vagy inkább állapot, ahol az ember boldog tud lenni. És ahol az ember egyszer boldog volt… Csakhogy erről a helyről könnyen mondott le! Talán azért, mert meg akart ismerni mást? Vagy mert tudást akart szerezni arról, milyen az, amikor minden nem csak szép, jó és barátságos, hanem emellett milyen a rossz és a rideg? Azt akarta tudni, amit Isten tud? Csakhogy ez nem lehetett jó. Az ember vereséget szenvedett a kísértésben és ez végérvényesen tanulságos lett számára.
A jó és a rossz ismerete – ahogy ezt Isten előre megmondta – nem embernek való, hiszen a teremtmény léte lényegéből adódóan mindig részleges és csonka marad. Az ember nem fogja tudni megkülönböztetni a jót a rossztól, mert nem ez az a tudás, amit művelni és őrizni képes. Az ember csak Istennel együtt alkot teljes egységet, maga Isten a teljesség, amely nélkül az ember, tudásával és ismeretével együtt, mindig hiányos marad. Később az ember is rájön erre, amikor elkezd ismerkedni a világgal, amikor saját magát is szeretné megismerni és ez újra és újra nem sikerül. Az ismeret, és az ön-ismeret is, feltételezi valami másnak az ismeretét. Egy másik emberrel való összehasonlításból már többet tudhat meg az ember magáról, arról, amilyen, vagy arról, hogy milyen nem. De a legrövidebb utat ahhoz, hogy megismerje magát, mégis csak a benne megszületett különleges vágy teszi lehetővé: az a vágy, hogy meg akarja ismerni Istent. Kíváncsi arra, ki Ő, ki az ember Teremtője? Ki az, aki teljes mértékben tud az emberről, tud mindent erről a világról? Ki Az, aki egyedül tudja megmondani, hogy ki az Isten maga – és ezt olykor ki is nyilatkoztatja az embernek?
Mert mi – hiába töltjük a legtöbb időt naponta önmagunkkal – nem tudunk magunkról sokat. Nem ismerjük a reakcióinkat, fogalmunk sincs a bennünk rejlő érzéseinkről, nem ismerjük a határainkat sem. Sokszor csak a kudarcaink vagy fájdalmaink vezetnek minket a felismeréshez, hogy a tudásunk és képességünk véges. Saját határainkon belül fulladozunk: szeretnénk magunkat szépnek, okosnak, és jónak látni és így átadni másoknak, de a bennünk lévő különböző zavaró tényezők miatt – (amiket bűnnek nevez a kereszténység) – képtelenek vagyunk jók lenni. Van bennünk egy romlott állapotú rész, amely képtelen jót hozni magából. Egy pillanat alatt nemcsak mások, hanem saját magunk ellenségeivé tudunk válni és ezt néha észre sem vesszük. Nagyon nehéz ránézni saját hibáinkra, rossz oldalainkra, de még nehezebb ezeket beismerni! Luther erre azt mondja, hogy épp a megpróbáltatások, a mindennapi kísértések azok, amik segítenek széttörni az emberben rejlő önáltatást és nem engedik, hogy hatalmába kerítse őt a gőg (az egó). Ezek vezetnek az önismerethez. Mintha éppen ezek a mindennapi bukások kellenének, hogy az ember felismerje a saját sötét oldalait! Hogy önismeretre jusson.
Jézus a Hegyi beszédben tanít: szeressétek ellenségeiteket (Mt 5,44). Lehetséges lenne megszeretni a bennünk lévő ellenséget? Az ó-embert? Lehet megszeretni azt, amire ránézni sem bírunk? Vagy éppen ellenkezőleg – ez lenne az út, hogyan lehet az ó-embert levetkőzni? Úgy, hogy Istenhez hasonlóan előbb szeretettel megszánjuk és megszeretjük? Hogy Jézushoz hasonlóan szelíd szemmel ránézünk és nem fordulunk el magunktól? És lehet, hogy ezután mások gyengeségeitől sem fordulunk el olyan könnyen?
Esedezzünk tehát Isten háza után! Nincs olyan mélység – magány, vagy szenvedés – amelyből az Úr nem tudna kiemelni. Nincs olyan távolság, amely meg tudná szakítani a kapcsolatot Vele. Jézus segítségével ez a kapcsolat megújult, újra tudunk az Ő házában lakni! Ha Isten után vágyódunk, a szeretete már most lakni fog a mi házunkban. Gyönyörködjünk tehát az Úrban minden pillanatban, látogassuk Őt templomában, állandóan kutassuk az Ő akaratát.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2016.03.06.
