Ma egy barátommal beszélgettem: „Te, hogy mennyi macera van ezekkel a gyerekekkel…” nyögi a telefonba, az iskolai szünet második hetében. Háta mögött egy hajnali kelés „sohavégetnemérőnek” tűnő értekezlet, ügyintézések, ruhavétel a kamaszodó nagylányának, szandálkeresés a kislányának, a középiskolás fiúval a tüdőszűrésen, a kisebbik srác táborba szállítása, és mindezek mellett a napi rutin.
Beszélgetünk, kb. 15 perc. A nagyobbik srácot vittem haza úszásról. Életmentő táborba készül, kell a jó eredmény hogy felvegyék. A srác mint sok-sok tizenéves megfelelő időre leússza a távot, de nehezen érti meg, hogy biztosra kell menni, kell a gyakorlás…
Ennek tükrében hangzott el a mondat.
A következő: és sikerült neki? Mi minden van ebben a kérdésben. Aggódás, elégedettség utáni vágy, kérdések a jövőért, büszkeség a máért, hogy sikerült emelni egyet a gyereken. Mindez a pillanat töredéke alatt. Egy hangsúlyban, egy szájszögletben, egy szócskában.
Mert lehet vállalni minden macerát, mert a fáradság a testé-szellemé, de a szívé és léleké a megújító erő. És ez a több.
Pintér Tamás Pius
Feltöltve: 2016.07.10.