„13 1 A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. 2 A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, 3 Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, 4 fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. 5 Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel. 6 Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?« 7 Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« 8 Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.« 9 Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!« 10 Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« 11 Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyájan.«12 Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? 13 Ti úgy hívtok engem: `Mester’ és `Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14 Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15 Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. 16 Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. 17 Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek.” (János evangéliumából 13,1-17.)
„Különös és kegyelemszerű tapasztalat, hogy ha nagyon szeretnénk valakinek megmutatni a szeretetünket, támogató jelenlétünket, néha épp akkor és épp azzal teszünk igazán jót, amikor és amivel nem is gondoltuk volna. Más esetben pedig úgy érezzük, megtettünk mindent, amire csak képesek vagyunk, de mindhiába, s a lemondás pillanatában, meglepetésszerűen mégis bekövetkezik a reménytelenül áhított elmozdulás. Talán csak megosztottunk valamit abból, ami fontos nekünk. Kifejeztük az együttlét örömét. Megajándékozottnak mutatkoztunk, ahelyett, hogy mindenáron segíteni akartunk volna. Föltártunk valamit saját gyengeségünkből. Bevallottuk tehetetlenségünket, s hogy mi magunk is irgalomra szorulóak vagyunk. Elengedtük a másik élete megoldásának kényszerét. Beismertük, hogy semmink sincsen, amivel enyhíthetnénk a szenvedést, s kibírtuk, hogy csöndben maradjunk kicsit. Szelíden elhordoztuk az eszköztelenség terhét. Az ember ilyenkor elveszíti az erősebb, az adni tudó pozícióját és saját esendősége elől sincs hová bújnia. Le kell mondania arról a hatalomról, amivel fölülről lefelé nyújthatna a másiknak segítő kezet. Mintha végső soron a szeretetgyakorlás egyetlen adekvát, evangéliumi pozíciója a lábmosás gesztusa volna. A tanítványai előtt térdelő Jézus alulról fölfelé tekint. A teljes kifosztottság állapotában, kínszenvedésére és halálára készülve adja „szeretetének legnagyobb jelét” (Jn 13,1) A megváltás nem a csodák, vagy a mindent beteljesítő írásmagyarázat, hanem a kereszten függő tehetetlenség ajándékaként érkezik. Ha tehát valaki bármit is adni képes, akkor elsősorban ő maga a megajándékozott. Amikor jót tehet, az számára megtiszteltetés. S minél közelebb kerül a földhöz, annál valóságosabbá válik a tapasztalat: az ember éppen üres kézzel a leggazdagabb.”
Rochlitz Kyra: Üres kézzel, részlet. – Megjelent: „Utolérnek téged a szavak – A hetvenéves Sulyok Elemér köszöntése” c. tanulmánygyűjteményben.
Feltöltve: 2013.10.20.
