Jel 14,3
A zene – a dallam és a ritmus egysége – végigkíséri hétköznapjainkat. Egyre több helyen szól valamilyen zene, s ahol nem szól, egyre többen szólaltatják meg – maguknak vagy másoknak. A zene segít kifejezni önmagunkat, hangulatunkat, lelkiállapotunkat, és képes arra is, hogy befolyásoljon: lelkesítsen vagy megnyugtasson bennünket. Annak ellenére, hogy különböző ízlésű emberek különböző zenéket szeretnek, a zenével kapcsolatos elvárásunk mindig a szépség. A nem szép zene nem zene többé, a nem szép zene egyszerűen csak zaj. A Szentírásban különböző énekekkel, hangszerekkel, kórusokkal találkozunk. A nagy öröm pillanataiban felcsendül egy-egy új ének, amely az átélt pillanat újdonságát hivatott megénekelni. A Jelenések könyvében még egy olyan kórussal is találkozunk, amely egy mások számára megtanulhatatlan éneket zeng.
Jel 14,2 És hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek hangját és mint nagy mennydörgés hangját, és a hang, amit hallottam, mint a lantjukon lantozó lanténekeseké. 3 És énekelnek új éneket a trón előtt, a négy élő és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik megvásároltattak a földtől.
Első olvasásra valószínűleg nemcsak az éneket nem tudjuk megtanulni, hanem még azt sem értjük, mi lehetett ez az ének. Ahogyan a Jelenések könyvében oly sokszor, itt is különböző képekkel, hangokkal, érzésekkel találkozunk – olyanokkal, amiket legfőképpen álmunkban szoktunk tapasztalni. Egy-egy pillanatnyi álmot is milyen hosszan lehet ecsetelni – anélkül, hogy a lényegét ki tudtuk volna mondani! A Jelenések könyve ilyen képek sorozatából áll, János (a könyv szerzője) mintegy elénk vetíti furcsábbnál furcsább álomképeit, s ezek segítségével tárja fel előttünk a hétköznapok igazi lényegét és értelmét.
Ahhoz, hogy meghalljuk ezt a bizonyos új éneket, érdemes szemügyre venni ezen ének körülményeit. Az ének a trón előtt hangzik el, bizonyos élőlények és vének társaságában. Könyve elején János leírja a mennyei tróntermet, ahol az emberi fantáziát szinte meghaladó lények élnek és ünnepelnek. A négy élőlény és a vének szüntelenül a trón előtt vannak, s dicsőítik azt, aki a trónon ül. Hiszen természetesen nem annyira a trón a lényeges, hanem az a valaki, aki rajta ül – s ez a valaki nem más, mint Isten. Őt azonban földi ember mindig csak elégtelenül tudja elképzelni, ezért János csak a trónról beszél. Akik azonban a trón előtt állnak, tudják, érzékelik, hogy ki ül ott. Az új ének a nagy találkozás éneke, amelyet azok énekelnek, akik látják Istent.
Az éneket egy hatalmas kórus énekli, amelynek tagjai valamikor rabszolgák voltak, de egy Úr megvásárolta őket korábbi gazdáiktól. A korábbi gazdákat jelöli a föld kifejezés, ami itt mindazt jelenti, ami Istentől eltávolít: pl. a jólétért, kényelemért hozott áldozatok, Isten megtagadása a társadalmi elfogadottság érdekében – más szóval az isten-nélküli, istentelen világ. Ez a világ mérhetetlen hatalommal bír, hiszen még arra is képes, hogy az istenkereső embert elfordítsa a lényegestől, s magába zárja. Ebből a hatalomból vásárolta meg Krisztus vére árán e kórus tagjait. Itt tehát olyanok énekelnek, akikért valaki meghalt, akik elfogadták az Isten Bárányának értük hozott életáldozatát. Az ének ezt az áldozatot énekli meg: a megrendülést, a hálát és a dicsőítést.
A kórus létszáma jelképes szám. A száznegyvennégyezret a 12 X 12 X 1000 szorzat adja ki. A 12 utal Izrael 12 törzsére és a 12 apostolra, az ezer pedig a megszámlálhatatlan sokaságot jelképezi. Így ebben a kórusban felismerhetjük a mennybe eljutott Egyház teljességét – vagyis mindazoknak a közösségét, akik Krisztust követik. Az éneknek pont annyi szólama van, ahány tagja e kórusnak, így alkotnak egy és tökéletes harmóniát. Ezen ének egy-egy szólama ott lakik minden egyes ember szívében – s emberi életünk egyik hivatása, hogy „hangot” adjunk ennek a szólamnak már ezen a földön is. Így tudjuk begyakorolni azt az éneket, amely majd a trón előtt csendül fel.
Talán irigyeljük Jánost, aki bepillantást nyert a mennybe, s belehallgathatott e csodálatos kórus énekébe. Ő azonban nem azért írta le mindezt, hogy mi irigykedjünk, hanem azért, hogy emlékeztessen: a Krisztus mellett meghozott döntéseinkkel válunk egyre inkább képessé arra, hogy egy szép napon bekapcsolódjunk e kórus énekébe. Minden egyes alkalommal, amikor ellene mondunk mindannak, ami elválaszt bennünket Istentől, egy-egy hangot tanulunk meg, amely e nagy ének része lesz.
Csernai Balázs
Feltöltve: 2014.04.06.
