16Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Róm 8, 16
Isten gyermekei vagyunk!
Nemrég találkoztam egy szórólappal, amely egy új játszópark nyitását reklámozta gyerekek és felnõttek részére egyaránt. Elgondolkodtam rajta. Fontos tehát, hogy felnõtteknek is legyen egy játszópark. Vajon miért? Visszavágyunk a felhõtlen játékos gyerekkorba? A jó és ismert világ után vágyunk, vagy talán éppen meg akarjuk élni azt, ami belõle kimaradt?
Azt hiszem mindnyájunkban él az ártatlan, tiszta gyerekkép, amely elõidézi azt az életérzést, hogy az élet jó és biztonságos, hogy rendje van a világnak, hogy valahová tartozunk, törõdnek velünk és szeretnek. Világ, amelyben szabad a játékosság, az önfeledtség, a fantázia és a mese. Ahol a jó mellett ott a rossz is, de ahol a rosszat le lehet gyõzni, és utána újra a jó rendje következik. Talán pont ez a vonzó dolog a gyerekkorból? A felelõsség nélküli világ, amelyben ki lehet magunkat próbálni, mert ott van mellettünk a szeretett személy, aki mindig segít, ha baj van?
Van a gyerekkornak egy másik oldala is – amely talán legjobban ébreszti fel bennünk a felnõtt szabadság utáni vágyat – az önállótlanság, az engedelmesség kényszere, a rászorultság a felnõtt segítségére és gondoskodására. Ugyanakkor a szülõi szoros kapcsolatban, a szülõk vigyázó szeme alatt, ott kezd fejlõdni a gyermek bizalma! Ismerkedik új tárgyakkal, új barátságokat tanul kötni, másik emberhez közeledni. Igen, a gyerek rászorul mások kiigazítására, mások segítségére és gondoskodására! És a felnõtt?
Amikor kisgyerekeket vittek Jézushoz, hogy megérintse és megáldja õket, a tanítványai próbálták ezt megakadályozni. Valószínûleg a legjobb szándékkal. Hogy „ne zavarják Jézust”, hogy „ne zavarják a többieket”, merthogy „úgy sem értenének…”. És ezért Jézus megharagudott rájuk. Magához hívta a gyerekeket, átölelte, rájuk tette kezét és megáldotta õket!
Nem mi vagyunk-e sokszor ezek a szigorú felnõttek saját magunk, de mások számára is, akik sajátos szabályainkhoz alkalmazkodva, saját rendszerünkbe bezárva, nem halljuk a kicsiny, tökéletlen, kiforratlan, rászorult hangot belül, amely vágyik találkozni Jézussal? Valamelyik rész nem bennünk szorult-e éppen saját segítségünkre, hogy megszólaljon? Hány kifogást találunk, hogy ne találkozzunk Jézussal? Hogy ne kérjük segítségét egy-egy konfliktusban?
Igen, a felnõtteknek is van szükségük kiigazításra. Azt gondolom, hogy ami után a felnõtt ember legjobban vágyódik, az nem a felhõtlen játékosság, hanem éppen ez a nyitott, valahol évek során elveszett bizalom, amely segítségével az ember újra meg szeretné keresni az Atyát, az igazi Mennyei Atyját, az ember Teremtõjét, hogy bajban-örömben fenntartások nélkül oda tudjon rohanni az Istenhez, hogy Õ megérintse, átölelje és megáldja!
Ne legyünk ma mi magunk azok a felnõtt tanítványok, akik eltiltják a gyerekeket Jézustól. Ne építsünk gátakat, akadályokat és tiltásokat ott, ahol Isten színe elé vágyunk! Ne féljünk attól, hogy újra rászorultnak érezzük magunkat, hiszen a Mennyei Atyánk vár ránk. Engedjük magunkat nem csak tanítványként, de Isten gyermekeként is közeledni Hozzá, mert ami nekünk fáj, az az Õ fajdalma is, és ha mi el is utasítjuk magunkat, Õ szeretettel fogad minket. Jézus velünk marad ott, ahonnan minden más ember, de mi magunk is elmenekülünk. Ott akar velünk találkozni, ahol nem a saját erõink, elképzeléseink és várakozásaink uralkodnak, hanem ahol a hiányt, a szenvedést, a töredékest és gyengét éppen megpróbáltuk elrejteni. Ott tud valódi hatást gyakorolni ránk. Nem úgy, ahogy mi akarjuk, hanem az Õ szeretõ akarata szerint. Mert nem a saját tudásunk szerint vagyunk igazán Isten gyermekei, hanem Isten Lelke által. A Lélek az, aki bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt arról, hogy mi Isten gyermekei vagyunk!
Ámen.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2014.01.12.
