„7. Kiengesztelődés
Utazásunk nem csupán tér- és időbeli, hanem „személyközi” mozgás is. Életünk konfliktusokkal, válságokkal tarkított út, amelynek során sok sebet kapunk és okozunk. A kiengesztelődés mindig lehetőség arra, hogy letegyük terheinket, és elengedjük mások adósságait. Mindez feltételezi, hogy bátran felvegyük a Szeretet igáját, amely – Jézus Krisztus ígérete szerint – édes és könnyű. De vajon mitől az?
„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek benneteket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”(Mt 11,28–29)
Biblikus értelemben a szelídséget mint lemondást a hatalomról és dominanciáról, az alázatot pedig mint az igaz szeretet keresését határozhatjuk meg. Érdekes párhuzamba hozható e gondolat a társas lélektan azon meglátásával, miszerint a kapcsolatainkat mozgató két leglényegesebb hajtóerő a szeretet és a hatalom szükséglete. Lélektani értelmezésben természetesen mindkettőt pozitív, szükséges dologként értelmezzük; a hatalom mint önállóság, hatóképesség, küzdőképesség önmagunkért, nem pedig mint mások feletti uralom jelenik meg.
Tudjuk azonban, hogy a hétköznapi életben a pozitív, lélektani értelemben vett hatalomszükségletünk torzzá válhatik, csakúgy, mint a szeretetünk. Jézus Krisztus ezek megtisztítására hív meg bennünket, és a lelki békét ígéri cserébe. Különösen fontos ígéret ez az idős ember életében, hiszen az elszigeteltség a külső világtól, az elzártság, s a belső világ felé fordulás fölerősíti belső küzdelmeit, s a meg nem oldott konfliktusok fokozott erővel törhetnek elő.
Ugyanakkor a személy pozitívabb énvédő mechanizmusai gyengülnek, hiszen a fizikai korlátok miatt csökken a kompenzációs, szublimációs lehetőség. A múlt feldolgozásának igénye a hátralevő idő rövidsége miatt erősebben jelentkezik. Ez is rámutat arra, hogy milyen nagy jelentősége van az időskori lelkigondozásnak, hiszen sok idős ember képtelen egyedül szembenézni saját küzdelmeivel, sőt sokszor odáig sem jut el, hogy meg tudja fogalmazni ezeket: mintegy be van zárva a fájdalmakat, félelmeket, szorongást okozó emlékek börtönébe.
A kiengesztelődés (megbocsátás) folyamatában nemcsak mások, hanem önmagunk elfogadásának útján is nagy lépéseket tehetünk. A teremtett, Isten által akart, megáldott és jónak ítélt létünkre rácsodálkozás az öröm forrása: „És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.” (Ter 1,31) A lelkigondozó fontos feladata hordozni Isten életet adó, elfogadó, irgalmas, újjáteremtő tekintetét.
A hitbeli kételyek megélése, az életesemények, fájdalmas történések következtében a hívő emberben az Isten iránt érzett harag kifejezése és feloldása szintén fontos feladat. A kiengesztelődés azonban nem csupán a vallásos ember életében fontos. Minden halálra készülő ember számára lényeges, hogy „békében menjen el”, és békét hagyjon hozzátartozói szívében. Ennek hiánya sokszor megnehezíti a meghalás folyamatát. A megbocsátásban az ember önmaga meghaladásának képessége mutatkozik meg. Vallásos szempontból a megbocsátás mint két ember közeledése, illetve az Isten és ember közeledése fogalmazható meg.
8. Értelemkeresés
Nem adhatjuk fel éppen a cél előtt. Viktor Emil FRANKL szerint az ember „teljesen csak a halál pillanatában készül el.” Halálunkban egész elmúlt létünk megmásíthatatlanul a világ öröksége lesz. Addig azonban minden eszközünk megvan arra, hogy az értelemkeresés révén azt is értékké tegyük, ami önmagában véve rossz volt az életünkben. Az életigenlés mélységesen kapcsolódik az értelemkereséshez, hiszen mindkettő lényegében az élet győzelmébe vetett hitre épül.
Aki igent mond az életre, az vallásosságtól függetlenül az vallja meg, hogy „van tovább”, s így tesz az is, aki az értelem keresése közben nem áll meg annál, amit első ránézésre lát, tapasztal, vagy megért. FRANKL szerint az értelem elérésének három fő útja van: a cselekedetekben: tett vagy alkotás (alkotó értékek); a kapcsolatokban: szeretet (élményértékek); a megváltoztathatatlan határhelyzetekben: a tragédiák győzelemmé alakításának képessége (a hozzáállás értékei). Időskorban leginkább az utóbbi két lehetőséget gyakorolhatjuk, ezeket viszont halálunkig.
Mind a szeretet általi, mind pedig a hozzáállásbeli értelemkeresés nagyfokú belső szabadságot kíván meg tőlünk. Ám „az öregkor talán legnagyobb esélye a szellemi szabadságban rejlik” – írja Fritz RIEMANN. Igaz, nem mindenki tud jól élni ama szabadsággal, amelyet a lazább elköteleződések, a teljesítménykényszer alóli felszabadulás, vagy az idővel szabadabb rendelkezés nyújt. Mindez belső szabadság helyett az eddigieknél is nagyobb függőségekhez vezethet.”
Forrás: Tróbert A. Mária: Az időskori lelkigondozás. Lehetőségek és kihívások. Embertárs folyóirat, 2009:2 (A Kiadó engedélyével.)
Feltöltve: 2015.06.21.
