„1. Mozgásban maradni
Az útnak mindig van célja. Az emberélet célját csak akkor érjük el, ha teljességében – azaz annak természetes végéig – leéltük életünket. „A felnőtt személy maga a mozgás, folytonosan afelé mozdul, amivé eddig még nem vált, de válhatik.” Az élet minden kapcsolati szinten mozgás, növekedés – akkor is, ha mindez egyre kevésbé látványos a külső szemlélőnek. Az út vége nem az időskor kapuja.
Fontos, hogy igent mondjunk a halálunkig tartó benső növekedésre, hiszen a személyes növekedés lehetősége fontos összetevő a boldogság megéléséhez és a pszichés jóllét fenntartásához. A hitéletben erős fogódzópontot jelenthet nekünk ehhez Keresztelő Szent János példája, akit szívesen nevezek az „Út” szentjének. Evangéliumi vallomásaiból kitűnik, hogy nem csupán az út előkészítését, hanem az azon járást is igen fontosnak ítélte mindhalálig.
Felismerte Jézus Krisztusban az Utat, világossá vált számára, hogy Jézus Krisztus élete az út, ezért kiáltott fel így: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Jézus Krisztus növekedése bennünk saját növekedésünk, énünk megtisztulása, hiszen arra kaptunk meghívást, hogy tökéletesek legyünk a szeretetben. A jobbá levés, a szeretetben növekedés feladata halálunkig érvényes.
Erre figyelmeztet bennünket Lukács mínákról mondott példabeszéde is. Jézus arra hív bennünket, hogy egészen addig gazdálkodjunk a ránk bízott javakkal – tudniillik adottságainkkal, lehetőségeinkkel, s addig gondoskodjunk a ránk bízott személyekről (embertársainkról), amíg vissza nem jön, vagyis amíg személyesen, színről színre nem találkozunk vele. Bármikor csomagoljuk is el mínáinkat, ha elcsomagoljuk, azzal csak veszíthetünk.
Ahogy GYÖKÖSSY Endre írja az öregeknek adott jó tanácsaiban: „Vagy növekszünk, vagy zsugorodunk. A természet nem ismeri a stagnálást.” A belső növekedés fenntartásához persze mindenekelőtt akarati döntésre van szükség: igent kell mondanunk önmagunkra az adott helyzetben, el kell fogadnunk magunkat gyengeségeinkkel és hibáinkkal együtt, hogy tekintetünk a „más” felé irányulhasson, és felszabadulhasson ama bennünk élő alkotókészség, amellyel a megváltozott helyzetekben is megtalálhatjuk a helyünket, és felfedezhetjük, megtehetjük a ránk váró következő lépést.
2. Lemondás és veszteségek
Ha hosszú út áll mögöttünk, természetes, hogy elfáradtunk. Élettani szükségleteinket nem tagadhatjuk. Fontos, hogy elismerjük ezeket és figyeljünk testünk, lelkünk megváltozott igényeire. Előfordulhat azonban, hogy e tekintetben is túlzásokba esünk. Az önállóság (autonómia), amely szintén igen fontos a boldogsághoz és pszichés jólléthez, időskorban leginkább a túlzott függés elkerülésében élhető meg.
Egyre kevesebb dologban dönthetünk mi magunk, egyre kevésbé alakíthatjuk a külső körülményeket. Sok mindent el kell engednünk: némely dolog akár komoly gyászmunkát jelenthet számunkra. „Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat és oda mentél, ahová akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod.”(Jn 21,18)
A környezet felettikontroll, amely igen fontos szükségletünk, új szintre helyeződik: az irányítás és a dominancia helyett az elfogadás válik hangsúlyossá benne. Fontos azonban, hogy ne adjuk föl a döntés képességét. A belső hozzáállásunkat a megváltoztathatatlan dolgokhoz ugyanis mindig mi választjuk meg; elfogadásunk így válhatik cselekvővé.
A fenti, Péternek mondott jézusi idézet után egy fontos felszólítás áll János evangéliumában: „Kövess engem!” (Jn 21,19). Folytathatnánk így: kövess engem tovább, a lemondás, a látszólagos elszegényedés útján. Felhívás ez arra, hogy belső szabadságunkat időskorban se adjuk fel, hiszen még akkor is növekedhetünk benne. Sőt, „külső” (például tetteinkben megnyilvánuló) szabadságunk korlátozódása nagyszerű alkalmat teremt az igazi belső szabadság felfedezéséhez.
Az idős ember életében igen sok társadalmi változás következik be (család eltávolodása és kiszélesedése, társadalmi élet szűkülése, a munka abbahagyása, a kapcsolati háló összezsugorodása, vagy a társ elvesztése), s ezek állandó új élményanyagot jelentenek. Élhetünk a szabadságunkkal, hogy ne elszenvedjük, hanem válasszuk az adódó lemondásokat.
Az „elengedés ideje” lehetőség arra is, hogy önértékelésünk megtisztuljon, belsővé váljék, hiszen a teljesítményeinkről, műveinkről, ez idáig betöltött szerepeinkről önmagunk létére kerül a hangsúly. A lét, egyszerűen a „lenni” képessége helyeződik előtérbe a „tenni”, a kézzelfogható alkotás lehetőségei helyett.
E folyamatban az emlékezés és az önmagunkra figyelés fontosabbá válik, mint valaha. A távlatok helyett a múlt és a jelen pillanatok lehetőségei kerülnek látóterünkbe. A lelkigondozó különösen nagy segítséget nyújthat abban, hogy az emlékezés ne nosztalgiázássá, tépelődéssé, vagy éppen a múltba meneküléssé váljék, s az önmagunkra figyelés és a jelen lehetőségek felfedezése a valóság talaján maradjon.”
Forrás: Tróbert A. Mária: Az időskori lelkigondozás. Lehetőségek és kihívások. Embertárs folyóirat, 2009:2 (A Kiadó engedélyével.)
Feltöltve: 2015.05.31.
