„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra tezsik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanúgy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” Mt 5,13-16
Ezt az evangéliumi szöveget akkor értjük jól, ha utolsó szavaira összpontosítunk, amely szerint a végső cél, maga Isten, a mennyei Atya. Amint a mindennapi imádságunkban, a Miatyánkban kérjük, az Ő országának kell eljönnie, az Ő akaratának beteljesednie, az Ő Nevének szentségét kell elismernie mindenkinek. Isten szerető uralma azonban csakis az Ő szeretetéből élő emberek által valósulhat meg. Az Ő Nevének szentsége csakis tudatos és szabad elfogadásunk által tehető ismertté. Isten szerető jóakaratának teljesedéséről van tehát szó, nem másról.
Jézus szavai a Nyolc Boldogság gondolatmenetét folytatják: Jézus Isten szegényeihez szól, az örömhír elkötelezettjeihez, azokhoz, akik elég bátrak ahhoz, hogy Istenre bízzák egész életüket. A ma hallott szavak épp eme bizalom, elkötelezettség következményeit fejtik ki, mélyítik el. A só és a világosság, valami teljességgel lényeges, önmagában szinte észrevétlen, hatásában azonban éltető valóságra hívják föl figyelmünket.
A só a megtartás, a tartóssá tevés, ezáltal az élet föltétele volt Jézus korában. Fogyaszthatóvá tette az ételt, ízt adott neki. Nagy kincs, amit akár messzi földről is érdemes volt elhozatni. Olyasmi, amivel érdemes volt takarékosan bánni. Végső soron magát az életet tette lehetővé.
A világosság egyszerre még világosabb és még megfoghatatlanabb. A látás föltételéről van szó – legyen az akár egy sötétben pislákoló mécses vagy gyertyaszál. A gyertyát, a mécsest, sőt a világ világosságát általában nem önmaga kedvéért szemléljük. A világosság, maga a fény önmagában láthatatlan. Hatásában értékeljük: látjuk, ha megtörik egy tárgyon, amit egyúttal láthatóvá tesz. A fény, egy vagy több gyertya, mécses fénye nem föltétlenül világít be mindent, mégis utat mutathat a sötétben: elég fényt adhat ahhoz, hogy a sötétségben ne kelljen félnünk, hogy ne vesszünk el benne, hogy kiigazodjunk otthonunkban vagy odataláljunk a sötétből fényéhez.
A fényt, a világosságot nem lehet véka alá rejteni, hiszen ha kellően erős, sugarai áttűnnek, átszűrődnek a legsűrűbb szövésű kosáron is. Egészen természetes, hogy nem is akarjuk elrejteni. Célja maga a világítás. A szétáradó világosság pedig nem válogat: behatol mindenhová, láthatóvá tehet mindent, nemcsak jónak vagy rossznak, hanem mindenkinek világít – különbségtétel nélkül.
A csipetnyi só, a sötétben világló mécses törékeny, kitartó fénye: Isten szeretetének jelei Jézus szerint így jelenhetnek meg az emberi életben. Nekünk, keresztényeknek az a föladatunk, hogy befogadjuk az Isten szeretetét, s készek legyünk továbbadni azt. Megérezzük és elfogadjuk az „Isten-ízt” Jézusban, aztán érzékelni tudjuk ugyanezt másokban. S akkor biztos, hogy mások is megérzik bennünk. Mint a jó, friss levegőt: mely nem nyomasztó valóság, nem akarja önmagára fölhívni a figyelmet, mégis üdítően és éltetően hat környezetére. Akár a só vagy a fény, ami inkább hiányában tűnik föl, jelenléte mégis kifejti éltető, megtartó vagy irányt adó hatását.
Beállni Isten szeretetének sugarába, aztán pedig szeretetet, meleget, megértést sugárzó emberekké válni – erre szól az isteni meghívás. Valami egész természetesre, olyasmire, ami bátorságot, elszánást és kitartást kíván tőlünk. A sugárzás alapvetően nem a mi erőfeszítésünk, de ha nem látható rajtunk, életünkön, személyiségünkön Jézus fénye, akkor aligha lehetünk igazán az ő tanítványai. Az ő tanítványának lenni: természetesen ez egy egész élet föladata. Egyre inkább befogadni a szeretetet, alávetni magunkat alakító erejének. Alakulni, csiszolódni, ha kell, szenvedni is. E kalandra vagyunk meghívva. Vissza lehet utasítani – akár újra meg újra. El is lehet fogadni – újra meg újra.
Célunk, hogy úgy éljünk, képviseljünk a jót, hogy közben ne saját magunkat keressük, képviseljük, hanem Isten dicsőségét.
„Ti vagytok a föld sója.” „Ti vagytok a világ világossága.” „Ti vagytok…” – mondja nekünk ma kétszer is Jézus. Meglepő, szívbe markoló, megrendítő, megdöbbent szavak. Meghívásunk erre szól, nem kevesebbre.
„Ismerd föl keresztény nagy méltóságodat!” – prédikálta sok száz évvel ezelőtt egy Karácsonyon Nagy Szent Leó pápa. Igen: ismerd föl és fogadd be Isten megrendítő szeretetét és megdöbbentő ajándékát! Tudd: kereszténynek, azaz krisztusinak hívnak, s e név kötelez: légy magad krisztusivá!
Vagy amint az Omega együttes fogalmazta meg:
„Légy az, ami lennél,
nincs nehezebb ennél.
Őrizd meg a színed fagyos éj közepén!”
Igen: Őrizd meg a színed, sőt virulj ki Isten szeretetétől! Kérd könyörögve e kegyelmet a kegyelmes Istentől, hogy az lehess, aminek lenned kell. Mert nincs nehezebb, ám nincs örömtelibb ennél.
Így legyen mindannyiunk életében. Ámen.
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2014.04.20.
