1. Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. Ebben a buzdításban a keresztény hívekhez szeretnék fordulni, hogy meghívjam őket egy olyan új evangelizáló korszakra, amelyet ez az öröm jellemez, és irányt mutassak az Egyház útjának a következő évekre.
I. A megújuló és önmagát közlő öröm
2. A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, mely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad. Amikor az egyén benső élete bezárkózik a saját érdekeibe, akkor nem marad hely mások számára, többé nem jöhetnek be a szegények, többé nem hallja Isten hangját, nem örül szeretete édes örömének. A hívek kétségtelenül ki vannak téve ennek az állandó veszélynek. Sokan esnek ennek áldozatává, és érzéketlen, elégedetlen, élettelen személyekké válnak. Ez nem a méltó és teljes élet választása, nem Isten ránk vonatkozó vágya; ez nem a Szentlélekben való élet, mely a feltámadott Krisztus szívéből forrásozik.
3. Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert „senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott”.[1] Aki kockáztat, azt az Úr nem csapja be, és ha valaki csak egy apró lépést tesz is Jézus felé, felfedezi, hogy ő már tárt karokkal várja érkezését. Itt van a perc, hogy azt mondjuk Jézus Krisztusnak: „Uram, hagytam rászedni magam, ezerféleképpen menekültem szereteted elől, de most újra itt vagyok, hogy megújítsam szövetségemet veled. Szükségem van rád. Fogadj vissza újra, Uram, fogadj ismét megváltó karjaidba.” Milyen jó visszatérni hozzá, amikor eltévedtünk! Újra hangsúlyozom: Isten sohasem fárad bele a megbocsátásba – mi fáradunk bele abba, hogy kérjük az ő irgalmasságát. Aki arra hív minket, hogy „hetvenszer hétszer” (Mt 17,22) bocsássunk meg egymásnak, példát ad nekünk: hetvenszer hétszer megbocsát. Újra meg újra visszatér, hogy a vállára vegyen. Ezt a méltóságot, amellyel a végtelen és rendíthetetlen szeretet ajándékoz meg, senki nem veheti el tőlünk. Ő lehetővé teszi számunkra, azzal a gyöngédséggel, mely soha nem csal meg, és képes mindig visszaadni az örömöt, hogy felemeljük a fejünket és újrakezdjünk. Ne meneküljünk el Jézus feltámadása elől. Soha ne hagyjuk magunkat legyőzni, bármi történjék is. Semmi se lehessen nagyobb, mint az ő élete, mely mindig előrehajt bennünket!
4. Az Ószövetség könyvei felmutatták az üdvösség örömét, mely túláradó lesz a messiási időkben. Izajás próféta a várt Messiáshoz fordul és ujjongva köszönti: „Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik” (9,2). És bátorítja Sion lakóit, hogy énekelve fogadják őt: „Ujjongjatok és hallassátok örömötök szavát” (12,6). A próféta arra szólítja azt, aki már látta feltűnni a láthatáron a Messiást, hogy legyen hírvivő a többiek számára: „Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak; emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek!” (40,9). Az egész teremtés részesedik az üdvösség eme örömében: „Zengjetek dicséretet, egek, és ujjongj, te föld! Hegyek, daloljatok örömötökben! Mert az Úr megvigasztalja népét, és megkönyörül szegényein” (49,13).
Zakariás az Úr napját látva felszólít, hogy kiáltsák ki a királyt, aki alázatosan és szamárháton jön: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket, Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzelmes” (9,9).
Talán Szofoniás próféta felhívása a legmegragadóbb, aki úgy mutatja be Istent, mint az ünnep és öröm ragyogó középpontját, aki közölni akarja népével ezt az üdvhozó kiáltást. Élettel tölt el, ha újraolvasom: „Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül majd neked ujjongó örömmel” (3,17).
Ez az öröm a mindennapi élet apróságai között él, mint válasz Istenünk és Atyánk szerető meghívására: „Fiam, ha van miből, ne sajnáld magadtól. (…) Ne vond meg magadtól a ma boldogságát” (Sir 14,11.14). Mekkora atyai gyöngédség rejtőzik e szavak mögött!
5. Az evangélium, melyben dicsőségesen ragyog Krisztus keresztje, nyomatékosan meghív az örömre. Legyen elég csak néhány példa: az angyal így köszönti Máriát: „Örvendj!” (Lk 1,28). Mária Erzsébetnél tett látogatásakor János repes az örömtől anyja méhében (vö. Lk 1,41). Énekében Mária azt kiáltja: „Szívem ujjong megváltó Istenemben” (Lk 1,47). Amikor Jézus megkezdi szolgálatát, János felkiált: „Az örömöm most teljes lett” (Jn 3,29). Maga Jézus „kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben” (Lk 10,21). Üzenete az öröm forrása: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és teljes legyen az örömötök” (Jn 15,11). A mi keresztény örömünk az ő túláradó szívének forrásából fakad. A tanítványoknak ezt ígéri: „Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik” (Jn 16,20). Majd hozzáteszi: „Viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22). Amikor meglátták a Feltámadottat, „öröm töltötte el” (Jn 20,20) a tanítványokat. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy az első közösségben „örömmel vették magukhoz az ételt” (2,46). Amerre a tanítványok jártak, „nagy volt az öröm” (8,8), az üldözések közepette pedig „eltöltötte őket az öröm” (13,52). Egy éppen megkeresztelt eunuch „boldogan folytatta útját” (8,39), és a börtönőr „örült egész háza népével, hogy az Isten híve lett” (16,34). Miért ne lépnénk be mi is az örömnek ebbe a folyamába?
6. Vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül. Azonban elismerem, hogy nem azonos módon éljük meg az örömöt az élet minden szakaszában, és olykor felettébb kemény viszonyai között. Az öröm alkalmazkodik és változik, de kicsiny világítóablakként mindig megmarad, mely abból a személyes bizonyosságból születik, hogy végtelenül, mindent meghaladó módon szeretve vagyunk. Megértem azokat az embereket, akik a rájuk nehezedő súlyos nehézségek hatására szomorúságra hajlanak, azonban apránként lehetővé kell tenni, hogy a hit öröme még a legrosszabb körülmények között is feléledjen bennük, mint rejtett, ám szilárd bizalom: „Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot. (…) Ezeket fontolgatom szívemben, hogy föléledjen bennem a remény: Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki. Minden reggel újjáéled, nagy az ő hűsége. (…) Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít” (Siral 3,17.21-23.26).
7. A kísértés gyakran mentegetőzés és kifogások formájában jelentkezik, mintha számtalan feltételnek kellene teljesülnie ahhoz, hogy az öröm lehetségessé váljon. Ez azért történik, mert „a technológiai társadalomnak sikerült megsokszoroznia az élvezetre szolgáló alkalmakat, de nehezen tud örömet adni”.[2] Elmondhatom, hogy életem folyamán a legszebb és legspontánabb örömöt a nagyon szegény emberekben tapasztaltam, azokban, akiknek alig volt valamijük, amihez ragaszkodhattak volna. Emlékszem azoknak a valódi örömére is, akik nagy hivatásbeli feladatok közepette képesek voltak megőrizni a hívő, nagylelkű és egyszerű szívet. Ezek az örömök ugyan különféle módokon, de Isten mind nagyobb szeretetének forrásából fakadnak, amely Jézus Krisztusban mutatkozott meg. Nem fáradok bele megismételni XVI. Benedek ama szavait, amelyek elvezetnek az evangélium középpontjához: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt ad.”[3]
8. Csakis az Isten szeretetével való, boldog barátságba átalakuló találkozásnak – vagy újra találkozásnak – köszönhetően szabadulunk meg lelkiismeretünk elszigeteltségétől és az önmagunkra irányulástól. Akkor válunk teljesen emberivé, amikor többek leszünk a pusztán emberinél; amikor megengedjük Istennek, hogy önmagunkon túlra vezessen bennünket, hogy ezáltal elérjük legigazibb valónkat. Ebben rejlik az evangelizáció forrása. Mert ha valaki befogadta azt a szeretetet, amely újra megajándékozta az élet értelmével, hogyan zárhatná magába a vágyat, hogy ezt másokkal is közölje?
Forrás: Ferenc pápa: Evangelii Gaudium – Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása
a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és a világi híveknek az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.)
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=451#EG014
[1] VI. Pál pápa, Gaudete in Domino apostoli buzdítás (1975. V. 9.), 22: AAS 67 (1975), 297.
[2] Uo., 8: AAS 67 (1975), 292.
[3] Deus caritas est enciklika (2005. XII. 25.), 1: AAS 98 (2006), 217.
Feltöltve: 2017.07.16.
