„Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Jn 20, 27
Mindenki tudja, mennyire fontos az érintés. Amikor valaki megsimogat, megfogja a kezünket, megölel, jelzi, hogy kedvel. Milyen befogadó, bizalmat keltő érzés ez! Vagy ismerős az állatterápia hatása: amikor az állatok simogatása, a velük való játék nemcsak az ember hangulatát, de az egészségügyi állapotát is javítja. Érintések nélkül nehéz elképzelni az életet. Megtapintani, megfogni, megérinteni a körülöttünk lévő tárgyakat biztonságot ad, és otthonosság érzést kelt bennünk. Így szavak nélkül is meg lehet tapasztalni a másik ember közelségét, szeretetét, a biztonságot. Az érintés által kapcsolatban vagyunk egymással és ez az élet jele is egyben. Van azonban olyan érintés is, amely fájdalmas, és amelyet legszívesebben elfelejtenénk, mert olyasmire emlékeztet, ami nem volt jó: talán egy műtétre, betegségre, vagy gyermekkori bántalmazásra. Akármilyen is az érintéshez kapcsolódó emlék, igen nagy a hatása az életünkre, mert az érintésnek ereje van.
Amikor Jézus feltámadása után találkozik a tanítványokkal, Tamás éppen nincs ott. Nehéz elképzelni, hogy Jézus nem tudott erről. Miért akkor jön el, amikor egy tanítvány hiányzik? Ha visszamegyünk kicsit az eseményekben, látjuk, hogy már egyszer történt hasonló helyzet, bár akkor Jézus hiányzott (!): Lázár halálakor, Jézus késleltette saját érkezését és azt mondta a tanítványainak: „Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek…”. És meglepő erre a szavakra Tamás reakciója is: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt”. Mintha sejtene valamit Jézus szándékából? Lázár feltámasztása, az élet halálon való győzelme, és ezzel együtt Jézus hatalma fölötte nemcsak Jézus történetét vetíti elő, hanem Tamásnak Jézus hatalmába vetett hitéről is tanúskodik! Talán véletlen, hogy pont vele, Tamással történik később a hitpróba?
Jézus halála után Tamás, ugyanúgy, mint az összes többi tanítvány, minden Jézushoz kötődő reményét elveszítette. Azt sem akarta elhinni, hogy Jézus megjelent a társainak. Talán nem tudta elviselni Jézus kudarcát, a halálát, de a saját kétségeit sem Jézus felől, hogy ki Ő valójában? Kiben hitt? Kit követett? Embert, aki meghalt? Miért nincs most velük? Miért hagyta el? Mindent, amit Jézus mellett tapasztalt, ebben a reménytelen helyzetben most tökéletesen elfelejtett, beleértve Lázár esetét is… Ezért volt olyan fontos a bizonyítás. Jézus tudta, mennyire fontos Tamás számára saját kérése, tudta, mennyire fontos az embernek a fizikai érintés megtapasztalása! Ezért még egyszer megjelenik és megkéri Tamást, hogy érintse meg a sebeit és nyújtsa oda a kezét az oldalára… Milyen hatalmas és nagyszerű ez! Pont azt adja meg Tamásnak, amit kért!
Csakhogy Tamásnak a Jézussal való találkozásban már egyáltalán nincs szüksége érintésre! Látja Jézust, hallja az Ő békességet hirdető, köszöntő szavait és egyetlen mondattal: „Én Uram és én Istenem!” hitet vall Jézusról, Istenről és Uráról. Nem, nem Tamás érintette meg elsőként Jézust, hanem előbb Jézus érintette meg Tamást! Jelenlétével, a megérinthető sebeivel, a halálon való győzelmével és a békesség jelével!!! Visszacsenghetnek újra Jézus korábbi szavai a tanítványokhoz: „Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyétek…”. Jézus tudta, hogy lesznek idők, amikor a tanítványok nem fognak tisztán látni, nem lesz lehetőségük tapasztalatot szerezni az eseményekről, és akkor csak a hit marad meg nekik. Ezért készítette fel őket, hogy tudják mekkora erőt birtokolnak a hitben: …örülök, hogy nem voltam ott… mert boldogok, akik nem látnak és hisznek. Új fajta érintésre tanítja tanítványait, a Belé vetett hit erejére. A hitre, amely megtart és meggyógyít. Meggyógyít a kételkedésből és minden békétlenségből. Az életet adó hitre. A szívet megérintő hit békességére. Bárcsak minket is megragadna ez az érintés, bárcsak rabul ejtene és bárcsak soha ne hagyna el!
Ámen.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2015.11.30.
