„A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak. Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekből, és sok ördögöt kiűzött, de nem engedte őket szóhoz jutni, mert tudták, hogy kicsoda.
Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni. Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék. Amikor megtalálták, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” S bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki.”
Mk 1,29-39
„Isten megint aktuális.” – e mondat szokatlanul, mégis időszerűen cseng. Talán nem gondolnánk, hogy több mint száz éve, pontosan 1908-ban látott napvilágot, a magyar irodalom egyik azóta elfeledett képviselője, Lengyel Menyhért drámaíró jóvoltából. Az író tollán e mondat természetesen közvetlenül a költészet és művészet világára vonatkozott, ott jósolta meg az eljövendő „istenes” korszakot. És valóban: egymás után jelennek meg a korban Ady istenes versei, föllép Babits, a volt piarista kispap, Juhász Gyula… Nemzeti múltunk e szögletében oly költemények fogannak, amelyek a mai napig megérdemlik és ébren tartják hívő és nem hívő figyelmét egyaránt.
A korszak egy másik költője, a magyar nyelv egyik legnagyobb mestere, (bevallom, személyes kedvencem) a katolikusnak született Kosztolányi Dezső vallotta magáról: „hitemet forrongó ifjúságomban elveszítettem”. Annak bizonyságául, hogy a költő mégsem veszítette el teljesen az égi világgal való kapcsolatát álljon itt Márai Sándor visszaemlékezése: „Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyánál, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: – Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott?… Ezt mondta: Ne fél, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek!” S Kosztolányi az egyház szentségeivel megerősítve távozott az élők sorából…
Tehát „Isten megint aktuális.” – halálos ágyán Kosztolányi minden bizonnyal megértett valamit e mondat mélységéből. „Isten megint aktuális.” – az átélt szenvedés napjaiban is, sőt akkor talán mindennél és mindenkinél inkább. Mert Isten mindig aktuális: Ő, aki nincs kiszolgáltatva a múló idő egyetlen pillanatának sem, mégis jelenvalóvá teszi magát minden pillanatban. Értünk működik, munkálkodik minden pillanatban. Hatalmára, szerető munkálkodására nem mindig döbbenünk rá, nem mindig látjuk életünkben világos jeleit jelenlétének. Isten azonban jelen van és nemcsak időszerű, hanem egyúttal nagyon is aktív, tevékeny – a mi érdekünkben!
Istennek e szerető és hatalmas erejű aktivitása kap emberarcot Jézusban, amint ő a mai evangéliumi történetben megjelenik előttünk. Szent Márk evangélista szerint Jézusnak csak szólni kell, mindössze bizalommal kell fordulni feléje – s ő máris gyógyít, megszabadít. Az addig beteg ember pedig fölszabadultan kötelezi el magát a szeretetszolgálatban: pedig az egy perce még beteg, mostanra már fölgyógyult anyóstól aligha várna el bárki – vejét is beleértve – bármiféle házimunkát. Márk szerint azonban a jézus energia, a jézusi hatalom, a belőle sugárzó isteni és gyógyító erő éppoly erőteljesen hat az anyósokra, mint az első tanítványokra. Az anyós rögtön fölszolgál, a tanítványok pedig rögtön követik Jézust. Ne feledjük: „rögtön” – Márk kedvenc szava ez!
Márk ebben a „rögtön”-ben érzékelteti Isten aktualitását Jézus személyében. Itt valami nagy, sorsfordító dolog történik, nem is egyszer, hanem sorjában, folyamatosan. Hiszen Jézus nemcsak egyetlen beteget gyógyít meg, nemcsak egyetlen ördögöt űz ki… Alig telik el néhány óra, s a tanítványok ezt jelentik neki: „Mindenki téged keres.” Miután Jézus sokakat meggyógyított, sok ördögöt kiűzött – ő még mindig aktuális! Elsőként arra gondolhatunk, hogy még több beteget és megszállottat akarnak elhozni hozzá…
Nem lehetséges azonban, hogy azok is keresik őt, akiket már megszabadított? Vajon nem lehetséges, hogy rádöbbenve sorsuk „rögtöni” jobbra fordulására, közelebbi kapcsolatba akarnak kerülni azzal az emberrel, akinek gyógyulásukat köszönhetik? Nem lehetséges, hogy igazán köszönetet akarnak mondani neki most már ők is? Mint tette azt Simon Péter anyósa a rögtöni szolgálattal… Nem lehetséges, hogy a többi gyógyult, a többi megszabadult hasonlóképpen már nemcsak kapni akar valamit Jézustól, hanem maga akar adni neki valamit? Valamit – elsősorban és mindenekelőtt talán szeretetet, a köszönet és hála legszebb gyümölcsét? Vajon nem lehetséges, hogy testi vagy lelki gyógyulásukon túl valamit érzékeltek Jézusban? Valamit, ami nem hagyja nyugodni őket. Valamit, ami nem hagyja, hogy egyszerűen visszatérjenek korábbi életükhöz. Lehetséges, hogy úgy érezték, „Isten megint aktuális.” számukra – Jézusban!
Minden bizonnyal félreértenénk Jézus válaszát az emberek keresésére, ha visszautasítást látnánk benne. Mintha éppenséggel el akarna menni máshová is, más emberekhez is, mintha őket is meg akarná szólítani, mintha másokat is meg akarna gyógyítani. Ha valóban arról van szó, hogy „Isten újra aktuális Jézusban”, akkor ez olyan örvendetes hír, amiben mindenkit részesíteni kell. A földrajzi távolság pedig nem akadály – egyrészt azért nem, mert sokan az apostolokkal együtt árkon-bokron követni fogják Jézust, másrészt pedig azért nem, mert ha Isten aktuális mindenütt, akkor ez az Isten mindenütt megtalálható. Ez igaz, akkor is, ha az ember már nincs a földi Jézus személyének közvetlen közelében; még inkább igaz Föltámadása után, amikor tanítványai gyógyító, elevenítő, fölszabadító isteni energiaként tapasztalják meg Jézus személyét.
„Isten aktuális Jézusban.” Vajon Számunkra is, számomra is? S ha esetleg úgy érezzük, Ő (még) nem (eléggé) aktuális számunkra, akkor vajon mi akadályozza életünkben, hogy fölismerjük az Ő aktualitását?
Vajon valami olyasfajta szenvedés áll közénk, amiről a hívő Babits – maga is nagybeteg és szenvedő – megvallotta, „valami értelme van ennek”? Vajon képes vagyok-e Jézusban Istennek adni e szenvedést – abban a hitben és reményben, hogy egyszer majd magam is meglátom annak rejtett értelmét?
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2014.11.09.
