„A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egynapi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: ’ Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.’ Ő pedig ezt felelte nekik: ’Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?’ De ők nem értették meg, amit nekik mondott.
Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.”
(Lk 2, 41-51)
Hitünk szerint a Megtestesülés és a húsvéti esemény elválaszthatatlanul összefonódik egymással a Megváltás egyetlen misztériumában. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentumában olvassuk:
„Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése. Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen. Az ő Lelkétől éltetve és egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete tervének teljesen megfelel: ’Krisztusban, mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van.’ (Ef 1, 10) Maga az Úr mondja: ’Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és Omega, az első és utolsó, a kezdet és a vég.’ (Jel 22, 12-13)”
Advent többszörösen is a várakozás ideje: nemcsak a Gyermek Jézusra, s az ő még rejtett országára irányítja a figyelmünket, hanem az Úr dicsőséges eljövetelére is – arra az időre, amikor (Szent Pál szavaival) Ő lesz minden mindenben. Egyszerre szemléljük tehát az Élet és a halál titkát: előttünk fekszik a kisded Jézus, az Új Élet, de figyelmünk a Vele való végső találkozásra is irányul.
Adventben újra tudatosítjuk, hogy úton vagyunk. S aki úton van, nem feledheti el, hogy honnan jött, sem pedig azt, hogy hová megy. Idézzük föl szívünk mélyén, hogy honnan jövünk és hová tartunk: mi az, amiből életünk forrásozik, és milyen beteljesülésre vágyakozunk?
A karácsonyi készülődés közepette sok minden lefoglal bennünket. Ajándékok után járjuk a várost, az ünnepi menün morfondírozunk, díszítjük a lakást… Ezek hozzátartoznak az ünnepi készülődéshez, de vajon meg tudjuk-e élni mindezt úgy, hogy külső készületünk belső úttá váljék, amely Betlehembe vezet? Betlehembe, „a kenyér házába”, ahol a Szeretet az egyetlen táplálékunk?
A fenti evangéliumi szakaszból most a szülői gondoskodás és vágyakozás motívumára figyeljünk. Úgy tűnik, Józsefnek és Máriának van egy elképzelése Jézusról, arról, hogy hogyan is kellene neki viselkednie; és bíznak ennek az elképzelésnek a jóságában. Jézus azonban másként cselekszik. A szülőkben fölébred a fájdalom, csalódottnak érzik magukat, s nem értik a történteket. Ilyen eseményekkel nemcsak szülők, vagy nevelők találkoznak saját gyermekeik, tanítványaik életében, hanem mindannyian – amikor fölismerjük, hogy a másik személy egész egyszerűen más, mint amilyennek mi gondoltuk. Ilyenkor visszhangot verhet bennünk Mária kérdése: „Miért tetted ezt velünk?”. Józsefnek és Máriának is szembesülnie kellett azzal, hogy teljességgel sohasem érthetik meg Jézust. Jézus válasza: „Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” utal arra, hogy életének része a titok, a misztérium. Ez az evangéliumi szakasz meghívás lehet arra, hogy meghajoljunk a másikban rejlő misztérium előtt. Hogy levegyük sarunkat, mint Mózes a csipkebokor előtt, s megvalljuk: szent ez a hely!
Ezek a pillanatok, találkozások Betlehem hangulatát idézik: amikor teljes rejtettségben, emberi értelmünkkel felfoghatatlan módon megjelenik közöttünk az Isten. Úgy, ahogy nem is számítottunk rá. Karácsony a Meglepetés ideje, s talán az a legnagyobb ajándék, ha a meglepetést egymásban, szeretteinkben, és a ránk bízottakban fedezzük föl. Ha hagyjuk, hogy föltáruljon előttünk a Másikban Krisztus Arca, aki „megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. (…) Értünk szenvedvén nemcsak példát adott nekünk, hogy kövessük őt, hanem utat is nyitott, melyen ha járunk, az élet és a halál megszentelődik és új értelmet nyer.” (GS 22) A meglepetés örömében a Másik mássága már nem félelmet kelt bennünk, hanem távlatokat nyit előttünk.
Kérjük ebben az adventben, hogy a szemünk megnyíljék az igazi meglepetések szépségére, hogy az Élet ajándékának fényessége és öröme növekedjék bennünk az adventi úton.
„Aki él, az mind örüljön,
Mert az élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.
(…)
Már megragyog fénnyel az élet,
Mindennemű és mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.”
(Ady Endre: Köszönet az életért)
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.11.30.
