Annak a tévedésnek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem is lett volna semmi baj, ha Hildácska, a rendelőintézet kissé már hervadófélben lévő bombanője nem aznap válik a kurvapecér férjétől. Gondolta is később, hát persze, hogy Azura meg a Kisbarátnő tehetnek mindenről… Akkor ez az összefüggés nem volt ennyire világos, de ettől még leverte a vizsgálatkérő kartonokat a vérminták mellől. Hildácska nemcsak megcsalt, még mindig feltűnően csinos, ha a helyzet úgy hozta, felettébb szétszórt is volt. És azon a reggelen Helyzet volt. Egy darab – még éppen, már alig – férj, egy, az életét felforgató rém-közönséges nő, a délutáni tárgyalás, és a lassan, de biztosan bedagadó szeme. Így lett, hogy Kovácsné Hárs Rozália aznap megtudta, májértékei a legteljesebben rendben vannak, míg a régóta az utcán élő, a téli fagyokat töménnyel kúráló Íjgyártó József arról értesült, hogy terhes. Mindketten meglepődtek. Kovácsné, mert a kimaradt vérzése miatt terhességre gyanakodott, de a negatív eredmény annyira elkeserítette, hogy nem jutott eszébe összefüggést keresni a májenzimek és terhesség között. Arra gondolt, ő ugyan vissza nem megy a nőgyógyásza magánrendelésére még tízezer forintért, hogy az orvos leereszkedő hangon lerózsikázza, és megmagyarázzon valamit, ami már úgyis ide van írva. Íjgyártó József tanácstalanul forgatta a leletét. Nagyon elgondolkozott. Azon tűnődött, a kannás bor lehet-e a bűnös. Azt eldöntötte, nem szól senkinek, nem akarta a dolgot nagydobra verni. A leletet a zsebébe gyűrte, elindult a volt feleségéhez, és a fiához, akiket jó ideje nem látott.
Kovácsné Hárs Rozália terhessége zavartalanul zajlott. A nőgyógyásza atyáskodó leereszkedéssel magyarázta el a gömbölyödő hasú asszonynak, hogy a májenzimeknek a várandóssághoz semmi köze, itt valami tévedés történt, de már mindegy is, ez a gyerek a világra fog jönni, „Rózsikám” nem lesz semmi baj, majd mi ügyelünk mindenre, a tarifa meg mostantól 12 ezer, a terhesgondozás másik tészta, ugye érti „Rózsikám”… Rozália értette. A lényeget biztosan. Orvost váltott, az anyósával kifestette az egyszobás lakást, és a férjének a temetőben elmondta, mégis összejött a kemoterápia mellett a gyerek. Fiú lesz, az ő nevét fogja kapni. És hogy nagyon sajnálja, amiért későn derült ki, jó lett volna az utolsó napokban tudni ezt. A férje nem szólt, a halottak ugye nemigen beszélnek, de Rozália úgy érezte, nagyon is örül, és hogy a focimezt, amit a szekrény hátsó részére dugott a temetés után, a fiának szánja. Bólintott, életében is így jelezte, ha egyetértett a férfival, és lassan, nehezülő léptekkel indult haza.
Útközben lett rosszul. Egy férfi állt csak a megállóban, az vette észre a lassan összecsukló terhes asszonyt. Mentőt hívott hozzá, és ha már ott volt, bekísérte a szülészetre. Rozália nem bánta. Az anyósa az ízületeivel bajlódott, ő meg elfáradt már abban, hogy mindent egymaga kellett megoldjon. A férfi keze meleg, a tenyere erős volt, jó volt megkapaszkodni benne. A szülés lassan haladt, a két embernek volt ideje ismerkedni. Az asszony elmondta a férje betegségét, kilátástalan küzdelmét a rákkal, a férfi egyenes-szikársággal vallott a hajléktalan évekről, elveszített családról, és az italról. Szégyellős büszkeséggel sorolta, hetedik hónapja nem iszik, végre munkája van, életében először gyerektartást is tud fizetni.
Rozália arra gondolt, a férje vajon mit szólna ehhez a másikhoz. Bánná-e, hogy más neveli a fiukat. József, mikor a végéhez közeledett a szülés, és őt kiküldték a folyosóra, mégiscsak idegen, nem a gyerek apja, hogy nézne ez így ki… szóval a folyosón a szülőszoba ajtajától a kijáratig s vissza sétálva azon tépelődött, menjen, vagy maradjon. Belevághat-e még egyszer, elveszíti-e megint, képes-e egyáltalán még megpróbálni. A kijárathoz közeledve a kopott-szürke kabátja zsebében már a kulcsait keresgélte, mikor felsírt a fiú. Zsebkendőt akart elővenni, hogy megtörölje a szemét, mindig ilyen volt, könnyen sírt, de a zsebkendő helyett összegyűrt papírlapot talált…
Feltöltve: 2017.06.30.
