És végül megértjük hogy mindaz, ami szépség
a nemlét s a világ vak labirintusa
a levelek szegélye oly utak kapuja
melyek a végtelenre nyílanak, a sötétség
s a hajnali derengés közt a táguló kék ég
gomolygó forgószélben úgy sodorja tova
az éjszakát s a nappalt hogy nem válhat soha
ketté egybefont láncuk, teremtő és teremtés
örök-idegen léte, a testtelen anyag
s mi tán nem is anyag, csak látvány, ingatag
mind egymásbaforog: bomlik s nem bomlik el.
Kertednek vizei mindörökre zokognak
mert elfolynak s mégis partjaid közt maradnak.
Beléd áramlik mind ki Belőled ered.
(Versek a labirintusból, Pannónia Könyvek, 59.)
Feltöltve: 2013.11.10.
