Vannak olyan szédítő, megrendítő tapasztalatok, melyek váratlanul érik az embert, és semmi máshoz nem hasonlíthatók. Ezek pillanatokra, vagy akár hosszabb időre eltérítenek megszokott tevékenységeinktől, különleges esetben addigi életpályánkat is módosíthatják.
Gyermekkoromban lenyűgözött az augusztusi égbolt, amikor legtisztábban látszott a Tejút. Fölnézni a csillagokra, és elképzelni, mennyi galaxis, naprendszer, bolygó, hold és ki tudja, miféle csodálatos képződmény kering fölöttünk a végtelen, mégis látható messzeségben, kibillentett a hétköznapi kerékvágásból. Az értelem önmagában már attól is megáll, hogy ami elterül a szemünk előtt, azt valójában soha nem fogjuk megismerni, mert millió évekkel korábbról érkezik hozzánk a csillagok fénye. Szemmel csak minimális töredékét látjuk: a világmindenség olyan, mint egy asztalfióknak írt, soha nem publikált regény. Tudjuk, hogy létezik, de soha nem olvashatjuk lapjait. Nos, ez meglehetősen szédítő gondolat.
Hasonló érzések kerítenek hatalmukba a végtelen, mély óceánok, vagy a felhők fölé nyúló, megmászhatatlanul magas hegycsúcsok, de akár beláthatatlan, átjárhatatlan erdőségek szemlélésekor. Ilyet érez a reménytelen szerelmes, aki soha nem érintheti azt, aki mindent jelent számára. Hasonló tehetetlenséget érezhet a régész, aki talál egy értékes leletet. Tudja, hogy a kezében tartja, amit keresett: egy sokat látott, hiteles tanút, ami bár az elmúlt idő teljességét nem hozhatja vissza, mégis sok mindent közvetít. Ezt tapasztaljuk akkor is, ha veszni látszik valami, amiről sejtjük, hogy értéke folytán örökké megmaradó kellene hogy legyen. Nem tudjuk, hová lesz, de azt tudjuk, hogy nem tűnhet el a semmiben.
Ilyenkor találkozunk valamivel, ami mellett összezsugorodunk, olyanok leszünk mint vízcsepp az óceánban, porszem a sivatagban. Megtapasztaljuk, hogy van valami, ami nálunk és a problémáinknál is jóval hatalmasabb. Hirtelen megváltozik a perspektívánk, ahonnan szemléljük a világot. Mindez a szépséggel, vagyis a művészettel való találkozás során is megtörténhet velünk.
Találkozás az elérhetetlen, mégis rendkívül vonzó ismeretlennel – akár tér-időről, akár kapcsolatokról, akár szépségről van szó –, az embert úgy dobja föl a magasba, ahogy falevelet az őszi szél. Pillanatokra, órákra kikerülünk a hétköznapokból és egy másik valóságban találjuk magunkat. Ha „visszatérünk” a földre, erőnk és késztetésünk támad újjáalakítani kis világunkat, hiszen még a gondjaink is kisebbnek fognak látszani, bármilyen hatalmasok is.
Egyes filozófusok szerint a műalkotásban a lét „el-nem rejtettsége” tárul föl, mások szerint a művészet olyan, mint az ünnep, ami kiemel a hétköznapokból. Ismerünk olyan költőt, aki szerint a művészet a világmindenség mélyén zengő örök-egy Hang megtapasztalása, mások a művészetben egy eljövendő, a mostaninál igazságosabb és jobb világ előképeit látják. Nyilvánvaló, hogy ezen a helyen nem tudjuk elemezni a sok-sok elméletet: ahány filozófus, ahány művész, annyi gondolat a témában. Egy dolog azonban biztonsággal leszűrhető: a művészet egy rendkívüli, önmagunkból és körülményeinkből kiemelő találkozás lehetőségét hordozza.
Basa Viktor
Feltöltve: 2014.09.30.
